Eljött az ideje blogom címének újbóli felülvizsgálatára. Ma döbbentem (ismét) rá, hogy sokan nem szeretnek, és még többen haragszanak rám. Ebben a szókapcsolatban nőttem fel. Anyám vég nélkül haragudott rám. Az, hogy máig nem tudom, milyen egy anyát szeretni, és milyen, amikor egy anya szeret, mi ebben a jó, miért nem lesz másoknak hányingerük az anya szótól, egy új posztot igényel, vagy inkább egy könyvet.

Ezért lettem felnőttként olyan simulékony, hogy nemrég egy társaságban, ahova már 2 éve járok, mondták, egyedül én vagyok az, akit sosem láttak konfrontálódni, kiakadni, hisztizni (szitkozódni, szétcsapni, elrohanni). Megköszöntem kedvességét, és mondtam, hogy ez sajnos csak a látszat, robbantam már fel én is.

Mindennek ellenére, vagy pont ezért egyre több emberrel kerülök olyan helyzetbe, amikor úgymond összeveszünk. Nincs csetepaté (vagy van), egyszerűen csak elkövetek egy hibát, és jön a nagybetűs Harag. Ebből a gyakorlat szerint már nincs kiút. Kezdek magamra maradni.

Mindig úgy éreztem, hogy engem könnyen elfogadnak, mert azt teszem, amit mondanak, tűrök, stb. De néha összegyűlnek a bent tartott érzelmek, és akkor nevetségessé teszem magam. Jobb esetben, mert többnyire idiótának, ostobának, arrogánsnak, ijesztőnek tűnök.

Buta vagyok. Ez az, amitől a legjobban féltem világéletemben, mert örököltem. Ezért nem nézek ki úgy, mint egy nő, hogy ne azt lássák, hanem menjenek kicsit tovább, beszélgessenek, és akkor majd rájönnek, hogy (talán) okos vagyok, és azért fognak szeretni, amiért egy nőt nem szokás: az eszéért.

Most már tudom, hogy tévedtem, buta vagyok. Egyre többször hallom, ahogy mondják (nem ritkán a szemembe), vagy látom, ahogy megcsóválják a fejüket, már megint valami hülyeséget csináltam, nem úgy, ahogy kellett volna.

Öregszem. Egyre több (és költségesebb) nyavalyám van, és a társadalomban értékesnek tartott fiatalságom is rég lekopott. Ami pedig mindennél jobban fáj, hogy nincs gyerekem, és nem is lesz. Ez lett volna az egyetlen, amiért még érdemes élnem. Egy nőnek az egyetlen dolga, az egyetlen a világon...

Szeretetlen vagyok. A tesóm, barátaim szeretnek, amíg egytől egyik nem csalódnak bennem végleg, és akkor olyan leszek, mint a fent említett szörny. Évtizedeken át egyedül, megutáltatva mindenkivel, elzárkózva a világ elől, hogy legalább ne ártsak senkinek.

Egyetlen kiút, hogy többet nem próbálok kiállni magamért, mert nem tanultam meg, ezért hibásan alkalmazom minden esetben, általában ez vezet a konfliktusokhoz. Nem zúgolódok, nem fáj semmim, sem sértett meg senki, nem bántak velem igazságtalanul. Nem kell semmi. Csak mosolyognom kell, mert arra a kérdésre sem felelnék szívesen, miért vagyok rosszkedvű.

Képes lennék azt is elszúrni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.