Különös találkozóra készülök. Életem felében, 16 éve nem találkoztam anyai ági unokatestvéreimmel, két velem hasonló korú lánnyal (most már inkább felnőttek). Kisgyerekkorunk óta sülve-főve együtt voltunk - nővéremmel hármasban, mint 3 testvér, mert a kisebbik lány a szemünk előtt született és cseperedett, sokáig nem vehetett részt kezdődő pubertás kori ökörködéseinkben, no meg anyjának "hála" nem is tudott magyarul. Az említett lányok ugyanis nem magyar állampolgárok, talán nem is itt születtek, apjuk nyugat-európai (hadd ne említsek közelebbi országot, az egyik latin a sok közül). A nagy ünnepeken, mint Karácsony-Szilveszter és Húsvét, valamint egész nyárra való idelátogatásuk meghatározta iskoláskoromat, ők voltak a rokonság. Apai ágon egy egész generációval idősebbek a hasonló rokonaim, ott már másodunokatestvériság alakult ki felnőtt korunkra - 20 km-re szülővárosomtól.

Egy idő után aztán már nem jöttek unokatesómék. Összekülönböztek a családfejek. És minket, gyerekeket ezer kilométerekre és bizonytalan hosszú évekre elválasztottak egymástól, megcsonkítva az amúgy is szűk rokonságot (akkoriban nem volt internet, mobiltelefon). Felnőttem, néha, amikor azon a nyelven kényszerültem megszólalni, eszembe jutottak a régi szép idők, felhőtlen gyerekkor. Emlékeztem, hogy milyen nevű városban élnek (éltek?), szüleimet ilyesmiről nem merném faggatni. Felkerestem a városvezetés honlapját, és írtam egy udvarias levelet, hogy keresem az unokatetvéreimet, körbeírtam az összes lehetséges nevet, ami eszembe jutott. Fél évre rá kaptam egy válaszlevelet, az idősebbik lánytól, hogy elnézést kér, de nemrég kaptak a városból értesítést, évekkel azelőtt elköltöztek. Végig futott rajtam a hideg. Szüleimnek nem beszéltem róla (szerintem nem is fogok, felesleges), itt, a fővárosban fogunk összetalálkozni jövő héten. Nem nagy durranás a történet, de számomra hihetetlen.

Ó, internet. Egy kedves horvát barátom mondta egyszer, aki lelkes amatőr családfakutató, hogy az interneten mindenkinek a nyomára bukkanhatok előbb-utóbb. Igaza lett. Még évekkel ezelőtt kis híján beleházasodtam egy olyan családba, ahol a legszűkebb körű összejövetel is 30 főnél kezdődött. Szerettem ott lenni. Én a lehetséges esküvőmre fele ennyi rokont sem tudnék meghívni, ha mindenkinek szólok, akit segítség nélkül el tudok érni. Mert vannak még nagynénik, nagybácsik, akiknek jószerivel csak a nevét tudom, de a leszármazottairól már semmit, mert még régebb óta megszűnt a kapcsolattartás, hasonló okok miatt. Ők tulajdonképpen ismeretlenek, minek is erőltetném. De most egy régi "ismerőst" látok újra, és egyelőre nem férek a bőrömbe. Emlékszik még az anyanyelvére vajon? Megértjük majd egymást? Szívesen fogunk beszélni a régi dolgokról, érdekelni fogjuk egymást? Igen, igen, igen. Nekünk nincs okunk haragra, felnőttek vagyunk, önállóan döntünk, közlekedünk. Valamit vissza fogok kapni. Ujjé.

A bejegyzés trackback címe:

https://jolvagyok.blog.hu/api/trackback/id/tr871308933

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Karnamantra 2010.10.16. 11:58:53

Ezután következő, "Jónak lenni is jó" bejegyzésem végén apróbetűvel összegeztem a hihetetlen izgalmakat rejtő, boldog találkozót. Karácsonyra elküldött sms-em viszont már kézbesítetlenül visszajött 24 óvával később. Próbálkoztam még, sikertelenül... Egy ilyen rövid időre jöhettünk volna csak össze a szövevényes sors akaratából? Vajon miért?

Korábbi vad facebook-os keresgélésem is sikertelennek bizonyult, magyarul nem beszélő, sokkal fiatalabb húgának vagy 20 megfelelője volt, fele kép nélkül - mindegyik kapott levelet, egyik sem ő volt. Viszont kb egy hete bejelölt! Ott a fénykép, újszülött gyerek, boldog család:) Az arca tiszta apja...

Írt egy sort levélben párszavas angolsággal, hogy milyen boldog, hogy megtalált. Válaszoltam, én is, cuki a gyerek, és kérem, adja meg nővére számát, mert úgylátszik, elvesztettem. Anyanyelvén válaszolt, amit online fordítóprogrammal olvastam el, és melyben kiderült, hogy egy éve, éppen a szülinapomon öngyilkos lett...

Vagyis azűk két hónappal a találkozásunk után. Ok nincs, mindenki találgat. A legvalószínűbb: súlyos párkapcsolati-lelki problémák.

Szimbólumaim (csak a költészet kedvéért): "vettem a fáradságot", vagyis szerencsésen, 1 éves kitartó munkával sikerült vele találkoznom úgy, hogy nem vontam be a szüleimet. Ha kicsit késik a találkozó... És a gyermek. Lett egy másodunakatesóm (tesónk), aki érdemes lesz valamikor, természetesen fiatal anyjával együtt meglátogatni, amit ő is támogat, kvázi ő kezdeményezte. Akit - te jó ég - kerek 20 éve nem láttam, nem hallottam felőle.

Hiszen már felnőttek vagyunk...

Utóirat: nővérének arca tiszta anyja... Nyugodjék békében.
süti beállítások módosítása