Különös találkozóra készülök. Életem felében, 16 éve nem találkoztam anyai ági unokatestvéreimmel, két velem hasonló korú lánnyal (most már inkább felnőttek). Kisgyerekkorunk óta sülve-főve együtt voltunk - nővéremmel hármasban, mint 3 testvér, mert a kisebbik lány a szemünk előtt született és cseperedett, sokáig nem vehetett részt kezdődő pubertás kori ökörködéseinkben, no meg anyjának "hála" nem is tudott magyarul. Az említett lányok ugyanis nem magyar állampolgárok, talán nem is itt születtek, apjuk nyugat-európai (hadd ne említsek közelebbi országot, az egyik latin a sok közül). A nagy ünnepeken, mint Karácsony-Szilveszter és Húsvét, valamint egész nyárra való idelátogatásuk meghatározta iskoláskoromat, ők voltak a rokonság. Apai ágon egy egész generációval idősebbek a hasonló rokonaim, ott már másodunokatestvériság alakult ki felnőtt korunkra - 20 km-re szülővárosomtól.

Egy idő után aztán már nem jöttek unokatesómék. Összekülönböztek a családfejek. És minket, gyerekeket ezer kilométerekre és bizonytalan hosszú évekre elválasztottak egymástól, megcsonkítva az amúgy is szűk rokonságot (akkoriban nem volt internet, mobiltelefon). Felnőttem, néha, amikor azon a nyelven kényszerültem megszólalni, eszembe jutottak a régi szép idők, felhőtlen gyerekkor. Emlékeztem, hogy milyen nevű városban élnek (éltek?), szüleimet ilyesmiről nem merném faggatni. Felkerestem a városvezetés honlapját, és írtam egy udvarias levelet, hogy keresem az unokatetvéreimet, körbeírtam az összes lehetséges nevet, ami eszembe jutott. Fél évre rá kaptam egy válaszlevelet, az idősebbik lánytól, hogy elnézést kér, de nemrég kaptak a városból értesítést, évekkel azelőtt elköltöztek. Végig futott rajtam a hideg. Szüleimnek nem beszéltem róla (szerintem nem is fogok, felesleges), itt, a fővárosban fogunk összetalálkozni jövő héten. Nem nagy durranás a történet, de számomra hihetetlen.

Ó, internet. Egy kedves horvát barátom mondta egyszer, aki lelkes amatőr családfakutató, hogy az interneten mindenkinek a nyomára bukkanhatok előbb-utóbb. Igaza lett. Még évekkel ezelőtt kis híján beleházasodtam egy olyan családba, ahol a legszűkebb körű összejövetel is 30 főnél kezdődött. Szerettem ott lenni. Én a lehetséges esküvőmre fele ennyi rokont sem tudnék meghívni, ha mindenkinek szólok, akit segítség nélkül el tudok érni. Mert vannak még nagynénik, nagybácsik, akiknek jószerivel csak a nevét tudom, de a leszármazottairól már semmit, mert még régebb óta megszűnt a kapcsolattartás, hasonló okok miatt. Ők tulajdonképpen ismeretlenek, minek is erőltetném. De most egy régi "ismerőst" látok újra, és egyelőre nem férek a bőrömbe. Emlékszik még az anyanyelvére vajon? Megértjük majd egymást? Szívesen fogunk beszélni a régi dolgokról, érdekelni fogjuk egymást? Igen, igen, igen. Nekünk nincs okunk haragra, felnőttek vagyunk, önállóan döntünk, közlekedünk. Valamit vissza fogok kapni. Ujjé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.