Rég nem írtam. Jól vagyok? Azon múlik, honnan nézzük. Megvan mindenem, és mégsincs semmim. Úgy érzem, anyagilag nem is kell több - "nem érdemlek többet". Az érzelmeim csontosodtak, konzerválódtak. Gazdag belső világomba menekülök még mindig, ahogy már néhány bejegyzéssel korábban leírtam. Kitalált embereket "szeretni" beteges, vagy épp ellenkezőleg, segít, hogy ne omoljak össze? Felszínes napihírek és apró élmények sokaságával töltöm fel az amúgy üres napjaimat. Párhavi rendszerességgel találok magamnak valami célt, amiért "érdemes", de kifullad, mihelyt megtudom, hogy a legkeményebb munkámmal sem jutnék oda, ahova szeretnék. Mert ez is rajtam múlik, és nem érzek magamban már annyi erőt. Mániám a szabadságom, de nem tudom irányítani...
 
Egyik családtagom megértését már rég feladtam (saját érdekemben: nem akarok begolyózni), másik családtagom olykor vaskézzel szabályozza a környezetét, amitől az én labilis lelkem kiborul, de itt legalább van visszaút - és értelem. Munkahelyemet elneveztem kénköves pokolnak (bár inkább hideg van, mint meleg), korábban börtönnek hívtam: lényegében be vagyok zárva egy ingerszegény, ellenséges környezetbe, ahol sokszor az elviselhetetlenségig borzolják az idegeimet, képességeim kopnak, butulok. Védekezésül én is bezárkóztam. A NER fojtogat, egyre kevesebbet érek, és tűnik el a hely, a "space", amely feledtetné velem azokat a fájdalmamat, ami miatt amúgy sem vagyok NER-képes (pl nincs gyerekem, szakmám, pénzem: jövőm). Beszabályozott és beszűkült lett az életem, szó szerint fuldoklom. Idegen lettem.
 
Lett volna lehetőségem egy párkapcsolatra, valahol ott szúrtam el, hogy több, mint éve megtiltom magamnak az intimitás bármely formáját (már gondolati szinten is). Úgy nem lesz családom (vagyis nem teljesítem egyetlen kötelességemet az életben), hogy még a kezét sem akarom megfogni valakinek. Tiltólistássá fagyott az élvezet is, a fogalom is zűrös múltam miatt, amire nincs feloldozás. Nem beszélve a sok évnyi tapasztalatról, mellyel magamat is megismertem: a legapróbb rossz jelre szirénázó ösztöneimnek adok igazat, tárgyalás nélkül. Feldúlt, támolygó emberből eképpen érzem újra a határaimat, tér vissza a kezdeményezési, visszautasítási képességem, arroganciát elfedő nyugalmam, érveim. Érzem, hogy nem egészséges a gondolkodásom, de nincs, ami segítene kimozdítani és elindítani az elvárt úton anélkül, hogy pánikot kapnék, ezért inkább visszafordulok és a józan életemre, a határaimon belüli hasznosságomra koncentrálok. Ez csak így működik, hogyha ismét én vagyok.
 
Van, ami kétség kívül erőt és méginkább tartást ad, ezeket oroszlánként védem. A hitéletem, a szigorodó étkezési szokásom, a már említett szabadságom, és a már említett belső "családom". Ha ezek sérülnek, elmúlnak, én is sérülök és elmúlok velük együtt...
 
Még megvannak, így hát marad a blog címe: jól vagyok. Komfortzónán belül, kudarcokat kerülve, de jól. Ezt kívánom mindenkinek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.