Jónak lenni is jó
Címkék: stressz jóság közérzet reinkarnáció elhatározás korrektség lámpaláz
2009.09.07. 23:58
A történet nem annyira komoly, mint a cím után lehetne, de úgy sikerült eltöltenem egy egy hetet tele sztresszes kivitelezési buktakókkal, hogy belefért három apró "jóság", pontosabban korrektség, sportszerűség, kis nagyvonalúsággal fűszerezve (erről jut eszembe, hihetetlenül finom volt a marhapörkölt a rendezvényen, hiába, nem lehet kikerülni a vöröshúst). A hármas szám sarkallt a megírására, és az, hogy eddig nem erről az oldalról ismertem magamat - hogy barátságos kifejezéssel éljek.
Egy játékos versenyünk zaljott a közelmúltban, melynek dobogósait rendszerint kupával, érmekkel jutalmazzuk már jópár éve. A két tucat kiscsapatos résztvevő a fairplay megszállottja, így jómagam is. Az egymás elleni meccsek közepesen bonyolult pontozást kapnak, amin sokminden múlik, továbbjutás, pontszerzési esélyek, beleértve az aktuális időbeosztást. Ezzel gyűlt meg legelőször a bajom, mert egészen kivételes módon teljes pontazonosságunk alakult ki egy vendégcsapattal, éppen egy 2 órás idősáv határán, tehát feltétlenül dönteni kellett, "ki a jobb". Ezt az íratlan szabályoknak megfelelően pénzfeldobással döntöttük el - az írást választottam, vesztettünk. Ami a történet pikantériája, hogy a versenybíró elszámolta a pontozás egyik összetevőjét (a javunkra), tulajdonképpen unalmamban néztem utána. Maradhattam volna csöndben is, de inkább megmutattam a dokumentumot. Az élet kicsiben, mert itt nincsenek komoly következmények - végül feljebb kapaszkodtunk, mint a vendégek.
Egy másik találkozón az ellenfél hibázott, hozzáért valamihez, amihez nem kellett volna, erre azért figyelmeztettem, mert maguknak ártott: ha nem ért volna hozzá, jobban járnak. Ilyenkor nekem van döntési jogom, hogy átrendezem-e a játéktáblát, amit barátságos ellenfélként nem tettem meg, inkább nagyjából oda toltam a bábút, ahova szerintem eredetileg kerülhetett (az ellenfél szerint kiesett volna). Ezen később pontot vesztettünk játék közben, de végül ez lett az első meccs, amit megnyertünk. Emelt fővel, és nem titkoltan jószívvel tettem, amit tettem, mert itt a szemben állók valójában jóbarátok. A befejező játékban ellenfélként az irántunk többször nagyvonalúságot mutató főszervezőket kaptuk, akik hiányosan szálltak velünk harcba, ezért vezetőként megkértem egy csapattagomat, hogy legyen erre tekintettel, és nézze végig "kispadról" a finálét. Épp, hogy nem nyertünk, de végül az egész csapatom ezt a meccset emelte ki igazi küzdelemnek, sértődésnek nyoma sem volt.
Az igazságpárti tevékenység "fílingje" megérintett, eredetleg minden-mindegy sugallatra cselekedtem, de most úgy látom, új gyakorlatra tettem szert. Egészen biztos, hogy a körülöttem élő emberek, barátok között vannak olyanok, akiknek ez természetes, épp ezért örülök, hogy lassan nekem is az lesz. Ha hinnék a reinkarnációban (márpedig nem utasítom el), bizonyára még újonc vagyok itt, valahol a kisgyerek állapot környékén lehetek, aki természetes önzését kinőlve az adakozást is megtanulja (használni), békésebbé, elfogadóbbá válik.
Adrenalin
A történethez sajnos hozzátartozik, hogy voltak egyéb helyzetek, amiket nagyon nehezen viseltem, egyszerűen azért, mert gyenge idegzetű vagyok, kivételesen hajlamos a lámpalázra, idegeskedésre, stresszre: az előbbi a megemelkedett vérnyomással riadóztatja az agy és az izomzat olyan, alvó, eldugott rétegeit is, amik segíthetnek elfeledett emlékekkel segíteni rajtunk, magasabb fordulatszámra állítani az előbányászásukat, vagy a reakcióidőnket, illetve az izmainkkal menekülőra fogni, hiszen sokezer éve leginkább ez jelentette a vészhelyzetet (az állatoknál ma is), ma inkább egy államvizsga. Az idegeskedés egy közelgő vagy egy közelmúlt esemény "kommentálása", ennek is inkább negatív előjele van, bár a menyasszony is ideges a nagy napon. A stressz már kifejezetten negatív, és nem is találták fel olyan régen, mert nem látványos, sokszor a gazdája sem fogalmazza meg. A stressz együtt jár a szorongással, enyhe, de tartós, és nehezen írható kürül a tárgya.
Ismerek néhány irígylésre méltó embert, akik hírból sem ismerik a lámpaláz testet-lelket kifacsaró érzését, amikor egy annál fontosabb helyzetben kell(ene) bizonyítani, és persze az átlagnál is roszzabbul megy. Mert a vérnyomásunk az egekben, tenyerünk izzad, gyomrunk teniszlabdányi, tartásunk görnyedt, térdünk megroggyan, arcunk piros vagy fehér, hangunk remeg és halk, szemünk kétségbeesett, beszédünk kusza, a tudományunk, nos, ami a legfontosabb volna, az meg rendre cserbenhagy. Leginkább vizsgákon találkozott már majdnem mindenki ezzel, és akik színpadra álltak, a nagy nyilvánosság előtti (lehetséges) "megszégyenülés" érzését is ismerik - kivéve, akik, mint írtam, valamiért mégsem. Egy táncos ismerősöm órákkal a fellépése előtt megjelenik, hogy kellően felspannolja magát, mert akkor nem csak egy otthoni próbának éli meg az estét, ahogy egyébként mindig szokta, mert nem tud kizökkenni.
Nekem nem kell ejtőernyővel ugrálnom az adrenalin-fröccsért (elég rágondolnom...), ez a tulajdonságom igencsak megkeserítette az érettségi és diploma környékét, művészként pedig a színpadközeliséget. De igyekszem segíteni rajta, mégpedig, hogy újra meg újra elvállalok olyan helyzeteket, munkákat, ahol képletesen mindig meghalok és újjászületek a pozitív stressztől, vagyis a lámpaláztól. Szétesem előtte már napokkal, sírásra áll előtte órákkal, valahol egy idegen (ijesztő vagy felemelő) világban úszom alatta, utána pedig megerősödve, új gondolatokkal, megilletődve, pozitívan távozom. Két hete egy új előadásomon annyira remegett a kezem, hogy hozzá kellett szorítanom az asztal lapjához. Nem tudtam, hogy az megváltozott körülmények között hogy fogok teljesíteni. Jól sikerült, mint azelőtt mindig, jutalomként újabbat haraptam a világsütiből, ízlelgetem, emésztgetem. Nem falom fel, de nem is hagyom megszáradni. Érdemes megismerni és megszelidíteni azt, ami nincs rendben, hogy a további élet(ek)ben több figyelem jusson a... kinek mire. A jóra.
Utóirat: Unokatesómmal találkoztam azon a héten, összeölelkeztünk, semmit sem változott. Húga küldött magukról egy esküvői fotót, vele pedig eljött az élettársa. Vidám, soknyelvű hétvége volt (20 éve nemigen használta, de nem felejtett magyarul), értelmes, barátságos, jó ízlésű felnőtt lett, tisztáztuk, hogy mi, gyerekek, ebből az egészből szerencsésen kimaradtunk, szüleink előtt tapintatból elhallgatjuk, ami történt, de nekünk annál többet jelentett.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Dey · http://c64rulez.blog.hu 2010.06.26. 02:09:27
Felrúgtam az életem, "elváltam"-elköltöztem, és mindenki hüledezve magyarázta, hogy "hát ez egyáltalán nem lesz ám olyan könnyű, mint ahogy hiszed". Nem értették, hogy én egyáltalán nem hiszem, hogy könnyű lesz. Nagyon is jól tudom, hogy iszonyatos szenvedés lesz az egész életem, tele küzdéssel. Utálni fogom, és minden nap ki akarom majd nyírni magam... De muszáj. Különben nem fogok megváltozni.
Elneveztem oktató jellegű sz*patásnak a dolgot :) Sajnos pofonok kellenek ahhoz, hogy az ember változtasson valamin. Ahogy a mondás tartja: "a muszáj nagy úr"
Aztán mikor eltelik x idő és végignézel az elmúlt napokon/hónapokon/éveken jó érzés lesz azt mondani, hogy "igen, megcsináltam!" Ebből is tanultam valamit. Keményebb lettem és okosabb...
Régebben pl szinte nem is mertem emberekhez szólni. 4-5 év ügyfélszolgálatos meló után elmúlt a furcsa érzés nagy része. Rengeteg hideget-meleget kaptam, volt hogy szinte besokkoltam, mert valaki bunkózott velem.
Jelenleg is emberekkel kell dolgoznom. Sokan kiabálnak, kiakadnak, és a gyomrom még mindig összeugrik. :)
De most már nem esik nehezemre (magamban) kiröhögni őket és kedves derűvel megkérdezni, hogy ugyan már mi a probléma? Egyre nehezebben húznak fel.
Jó érzés volt végre látni/olvasni valakiről, aki ugyanígy gondolja. :)
Az új helyzetek új tapasztalatokat hoznak. :)
Asszem ezt csak így lehet. Csinálni kell :)
És igen, jónak lenni mindig jó, és még "hasznos" is. Az emberek észreveszik. Persze osztják az észt, hogy "mert Téged mindenki kihasználhat", "az a jó lelked fog a sírba vinni", és közben nem akarják észrevenni, hogy velük ellentétben, Te vagy az, akit soha nem vernek át, nem húznak le, és mindenki tisztelettel és korrektül bánik Veled.
Jópár éve próbálok én is "korrektül, sportszerűen, kis nagyvonalúsággal fűszerezve" élni. És valami csoda folytán a környezetemtől ugyanez csorog vissza hozzám. Ez talán az emberi lélek egyik furcsa titka. Csak a legelvetemültebbek képesek a korrektségre szemétkedéssel válaszolni. Előbb-utóbb mindegyik beadja a derekát és elkezd normálisan viselkedni Veled :)