Eljött. Folyamatosan "jött" értünk a végzet, ami elvitt a végső állapotba. Aki vízzel érintkezett, már megérezte. Aki siettetni akarta, beleugrott a vízbe. Sötétzöld volt, langyos, benne nagy, bamba halakkal... ezek lettünk mi, emberek. A bölcsek, akik még beszélhettek azokhoz, akik még megértették, azt mondták, hogy abban az állapotban, ami a kezdet és így a vég is, nem fogunk emlékezni semmire. Nem örültünk ezeknek a szavaknak.

Voltak, akik azt hirdették, hogy mindenre fogunk emlékezni, és ez lesz a poklunk. El kell engednünk az emlékeinket, hogy ne szenvedjünk a hiányuktól. A zenész a koncertjeit, a kertész a színeket, az ínyenc az ízeket, illatokat, a tudós a jegyzeteit, a sportoló ne hiányolja a lábát, az anya az ölelő karját, a gyermek az anyjáét, a padon ücsörgő nincstelen a napsütést. Nem fogunk beleőrülni abba az alantas létbe? – kérdeztük. – Nem, mert az már egy kegyelmi állapot. Olyan, mintha aludnánk, pedig valójában felébredünk.

Volt, aki szaladt az utcán, voltak lézengők, valaki nem hitt, valaki félt, és mindenáron el akart bújni a végzet elől. Én rögtön megéreztem, hogy nem kerülhetem el. Már vizes voltam (sötét zivatarfelhők takarták el a nappali fényt), és valahogy már vártam is, túl akartam rajta esni... néha lehajoltam a vízhez, belenéztem a zöld hullámokba, és elképzeltem, ahogyan úszkálok az iszapban az örökkévalóságig. Ezt az emberi életet kaptuk a lelki fejlődéshez – beszélték még a bölcsek. Ebben tanulunk, tapasztalunk, kitomboljuk magunkat, végigjárjuk az érzékek skáláját. Ez az ideiglenes. Aztán vége. Amit leginkább sajnáltam, hogy nem lesz zene. És amitől féltem, hogy nem is fogok emlékezni rá. Hazaindultam (amíg még tudok járni), hogy a kompjúteren meghallgassam a kedvenceimet újra, utoljára. Leginkább azt, aminek a dallama valahogy nem jutott eszembe...

Nem értem haza. A leggyávább csapatok erődnek használtak minden lakóövezetet. Rémültek voltak és zavartak, társaik a szemük láttára váltak vízilénnyé, visszavonhatatlanul, hátrahagyva az egész életüket, mindenüket. Semmit sem vihettek magukkal. Eszembe jutott, hogy vagy egy hónapja nem beszéltem apuval, mert mindig anyu veszi fel a telefont. Csörögtem, és ezúttal szerencsém volt. Ti otthon vártok? – kérdeztem. – Meg kéne etetni a macskát, reggel óta nem láttuk. Mikor is lesz a forgalmi vizsgád? – Apu, apokalipszis van... – Jó jó, de pénzt azért majd utalok.

Kicsit sem változott a viszonyunk. Ez a végállapot sem volt elég ahhoz, hogy a legmélyebb őszinteséggel halljak tőle valamit. Az érzelem egy csekély jelét. Hasonló stílusban zártam le a beszélgetést, hogy én már kész vagyok, ruha, kulcs, telefon, különben nincstelenül. Letettem, ismerősökhöz csapódtam, akik ugyanígy, beletörődve várták az elkerülhetetlent, de kihasználták a "holtidőt", amíg még rendezhetik a gondolataikat, megbánhatják bűneiket, emlékezhetnek, búcsúzhatnak. Belémnyilallt a fájdalom, hogy bárcsak felébrednék ebből a rémálomból, de sajnos ez a valóság. És akkor valami váratlan dolog történt.

Átláttam egy világba, amely valahogy ismerősnek tűnt. Az otthon érzetét keltette, azét az édes biztonságét, amiben az ember önmaga lehet. Úgy éreztem, végtagjaimmal világokat mozgathatok. Az idő kiterjedt a végtelenbe, kívülről szemléltem az utolsó történelmi pillanatokat. Zuhanni kezdtem. Nem, az nem lehet, hogy álmodtam. LEHETETLEN.

Elkezdődött volna...? Hosszú percekig váltogattam a két valóságot, hol egyszerre voltam mindkét helyen. Kinyitottam a szemem, értetlenül néztem az ágyneműre. Lesújtott a felismerés, hogy ennyire igaznak éltem meg, amit csak álmodtam... Akkora reménytelenséget még sohasem éreztem, mint ott. SOHA. Soha nem volt még ennyire életszerű, nem vágtam még át magam így. Nem akartam elhinni, hogy az ébrenlét a valóság. Képtelen voltam rá.

Sarkaiban fordult meg minden, amíg ébredeztem. Szomorúan, de megkönnyebültem. Máshogyan láttam már ébren is. Kaptam egy újabb esélyt. Nagyon, nagyon fogok vigyázni az életemre. És ezt a rémséges rémálmot átélve minden eddiginél jobban fogom értékelni. Az élet egy kincs, és benne az ember is, maga.

Ezután jöhet az elemzés a vízről, felhőkről, zöldről, beletörődésről és a családomról.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.