De tényleg :)

2018.07.20. 10:32

earth.jpgNéha meglátogatom a logot, kifejezetten a tinnituszos kommentek miatt (Tinnitusom története), hogy segíthessek sorstársaimon. Hát, szörnyen lehangoló az utolsó 6-7 bejegyzésem, szégyellem magam miattuk. Depresszió-közeli állapotban voltam, de már kb. 3 éve rendben vagyok. Új munka, új évtized, új célok, új szemléletek... új élet.

A korábbi, úgy értem, legkorábbi bejegyzéseket felidézve már nem vagyok "ezoterikus", nem hordok ékszert, csak vicces fülbevalókat, azt a köves ezüstgyűrűt összetörtem, amikor rácsapódott a kezemre egy ajtó. Akkor vettem le mindent, mert mind a 4 végtagomon volt 1-1 ezüstkarika, de a lábamon levők a futásban is zavartak, mert azóta futok is (nem sokat, 100 km-en már túl vagyok idén). Megtanultam rendesen főzni (2012. május 1. óta szemi-vegetáriánus vagyok, pontosabban nem eszem emlősállatot), pénzem nem lett több, de ellavírozok. Elfoglaltabb vagyok, megfontoltabb, sűrű szabályok közé téve mindennapjaimat. Egy kicsit már öregszem is (40+), a csökkenő energiát kárpótolja a növekvő tapasztalat.

Bár szerintem nem igaz, de talán funkcionális alkoholista is voltam, de mivel nem túl felnőttes, jobbnak láttam abbahagyni. Elvesztettem egy közeli családtagot, voltam szerelmes egy távoli emberbe, vallást váltottam, színeket, ruhákat, vegyszereket, életcélt. Ugyanúgy maradtam felfedező (Artemis), csak már nem a buli, inkább az egyre jobban megismert ezért, egyre kevésbé "bulis" élet felfedezése hajt. Maradtam otthonülő is (Hesztia), a kontroll felfrissít, megnyugtat, így hagyok magamra időt. Lány is maradtam (Perszephoné), aki még nem szállt le az alvilágba, vagy lehet, hogy mégis? Mindenesetre egyedülállóként erősnek és tisztának érzem magam, haladok a kitűzött cél felé: hogy jobb ember legyek, amilyen vagyok (Popper Péter). Ezt pedig nem lehet lehangoltan, arrogánsan, vagy halálvággyal. Nekem nem megy.

Van bejegyzés, amit már sok éve a piszkozatból is töröltem, beleolvasott szeretett nővérem, amivel megbántottam - ezt nem bocsájtom meg magamnak (vagyis de, csak nem felejtem el). A többi önsajnálkozó posztot is törölhetném, vagy legalább deaktiválhatnám, de inkább meghagyom lenyomatnak, figyelmeztetésnek vagy érdekességnek. Még az is lehet, hogy segítettek "kimászni". Kérlek, ne olvassatok bele inkább... Árthat. Komolyan.

Eredendő bűn

2015.08.13. 15:02

Vagy így születtem, vagy így neveltek (ami aljasság), de rossz ember vagyok. És bár úgy tűnhet, hogy sem az első, sem a második megállapításról sem tehetek, mégis az én hibám, hogy rossz vagyok, mert mindenki saját magáért felel. Valamely társadalmakban elég korai évtől, valahol későbbitől. 40 felé elég gyomorforgató átélni, hogy minden erőfeszítésem ellenére rossz ember vagyok, vagyis a társadalomra rossz hatással, pontosabban teljesen haszontalanul élősködöm. Rosszaságom mellé párosul egy másik bűn is, hogy ostoba vagyok. Nap, mint nap ér a vád, hogy nem gondolkodom, olyan dolgokat vállalok fel, ami nem vállalható. Még egy okos embernek sem, hát még nekem.

Van-e megoldás a további erőfeszítéseken kívül? Némának kell maradnom, mert ha megszólalok, az bűn, mert a gonoszság és ostobaság árad belőlem. Nem szabad ellenállnom, nemet mondanom, vagy akárcsak rosszallóan kifejeznem véleményem bárhogy, mert azzal már fájdalmat okozok másoknak, ami növeli a bűnömet.

Megoldás? A halál. Mi más?

Ezek

2015.06.16. 21:30

Rossz ember vagyok.

Ostoba vagyok.

Nem szabad élnem.

Félek a haláltól.

A boldogság bűn.

A boldogság keresése

a nyolcadik főbűn.

Még itt

Címkék: elhatározás

2015.05.25. 16:13

Nem szabad elhinnem, hogy fontos vagyok, mert nem vagyok az.

SZÁNDÉKAIM NEM TISZTÁK.

Nincs véleményem, mert az fájdalmat okoz mindenkinek, és felfedi sötét lelkemet.
Nem panaszodom, mert nincs rá okom.
Minden ideális, ami velem történik, és minden rossz, amit másképp gondolok.

Mindenkinek mindig meg kell felelnem, de magamnak nem, mert az önzés.
Nem azért élek, hogy szeressenek, hanem azért, hogy másoknak megfeleljek.
Azt tegyem, ami nekik jó, amit kérnek tőlem.

Nem szabad szeretnem senkit, semmit, nem azért kaptam ezt a hatalmas ajándékot, ami az ÉLET.
Aki létrehozott, azzal kell foglalkoznom.

A boldogság bűn, mind közül a legnagyobb. Nem azért élek, hogy boldog legyek.

NEM

AZÉRT

ÉLEK.

Ha másképp gondolom, nem szabad élnem.

Nem panaszkodom. Nincs véleményem. Azt teszem, amire kérsz, azt gondolom, amire gondolsz.

AZ ÉLETEM CSUKOTT KÖNYV.

Mindent elviszek a semmibe. Semmi értéke nincs semmimnek. Nem is volt, és nem is lesz, mert örökre megszűnik. Nyom nélkül.

Nem is volt, nem is lesz.

NINCS.

Búcsúvers

2015.03.20. 16:56

nincs holnap

hadd érezzem magam egy kicsit hasznosnak
kérlek
mindent elveszítek
engem sosem szeretett senki
mert nem lehet szeretni
én sem tudok
senki és semmi vagyok
nem akarok élni, de meghalni sem tudok
egyre kevesebb szál köt a világhoz
egyszer az utolsó elszakad, utána
nincs holnap

És itt

2014.08.06. 16:42

sand2.jpgEljött az ideje blogom címének újbóli felülvizsgálatára. Ma döbbentem (ismét) rá, hogy sokan nem szeretnek, és még többen haragszanak rám. Ebben a szókapcsolatban nőttem fel. Anyám vég nélkül haragudott rám. Az, hogy máig nem tudom, milyen egy anyát szeretni, és milyen, amikor egy anya szeret, mi ebben a jó, miért nem lesz másoknak hányingerük az anya szótól, egy új posztot igényel, vagy inkább egy könyvet.

Ezért lettem felnőttként olyan simulékony, hogy nemrég egy társaságban, ahova már 2 éve járok, mondták, egyedül én vagyok az, akit sosem láttak konfrontálódni, kiakadni, hisztizni (szitkozódni, szétcsapni, elrohanni). Megköszöntem kedvességét, és mondtam, hogy ez sajnos csak a látszat, robbantam már fel én is.

Mindennek ellenére, vagy pont ezért egyre több emberrel kerülök olyan helyzetbe, amikor úgymond összeveszünk. Nincs csetepaté (vagy van), egyszerűen csak elkövetek egy hibát, és jön a nagybetűs Harag. Ebből a gyakorlat szerint már nincs kiút. Kezdek magamra maradni.

Mindig úgy éreztem, hogy engem könnyen elfogadnak, mert azt teszem, amit mondanak, tűrök, stb. De néha összegyűlnek a bent tartott érzelmek, és akkor nevetségessé teszem magam. Jobb esetben, mert többnyire idiótának, ostobának, arrogánsnak, ijesztőnek tűnök.

Buta vagyok. Ez az, amitől a legjobban féltem világéletemben, mert örököltem. Ezért nem nézek ki úgy, mint egy nő, hogy ne azt lássák, hanem menjenek kicsit tovább, beszélgessenek, és akkor majd rájönnek, hogy (talán) okos vagyok, és azért fognak szeretni, amiért egy nőt nem szokás: az eszéért.

Most már tudom, hogy tévedtem, buta vagyok. Egyre többször hallom, ahogy mondják (nem ritkán a szemembe), vagy látom, ahogy megcsóválják a fejüket, már megint valami hülyeséget csináltam, nem úgy, ahogy kellett volna.

Öregszem. Egyre több (és költségesebb) nyavalyám van, és a társadalomban értékesnek tartott fiatalságom is rég lekopott. Ami pedig mindennél jobban fáj, hogy nincs gyerekem, és nem is lesz. Ez lett volna az egyetlen, amiért még érdemes élnem. Egy nőnek az egyetlen dolga, az egyetlen a világon...

Szeretetlen vagyok. A tesóm, barátaim szeretnek, amíg egytől egyik nem csalódnak bennem végleg, és akkor olyan leszek, mint a fent említett szörny. Évtizedeken át egyedül, megutáltatva mindenkivel, elzárkózva a világ elől, hogy legalább ne ártsak senkinek.

Egyetlen kiút, hogy többet nem próbálok kiállni magamért, mert nem tanultam meg, ezért hibásan alkalmazom minden esetben, általában ez vezet a konfliktusokhoz. Nem zúgolódok, nem fáj semmim, sem sértett meg senki, nem bántak velem igazságtalanul. Nem kell semmi. Csak mosolyognom kell, mert arra a kérdésre sem felelnék szívesen, miért vagyok rosszkedvű.

Képes lennék azt is elszúrni.

Most itt

2013.08.08. 17:01

white_panelling.pngRég nem írtam. Jól vagyok? Azon múlik, honnan nézzük. Megvan mindenem, és mégsincs semmim. Úgy érzem, anyagilag nem is kell több - "nem érdemlek többet". Az érzelmeim csontosodtak, konzerválódtak. Gazdag belső világomba menekülök még mindig, ahogy már néhány bejegyzéssel korábban leírtam. Kitalált embereket "szeretni" beteges, vagy épp ellenkezőleg, segít, hogy ne omoljak össze? Felszínes napihírek és apró élmények sokaságával töltöm fel az amúgy üres napjaimat. Párhavi rendszerességgel találok magamnak valami célt, amiért "érdemes", de kifullad, mihelyt megtudom, hogy a legkeményebb munkámmal sem jutnék oda, ahova szeretnék. Mert ez is rajtam múlik, és nem érzek magamban már annyi erőt. Mániám a szabadságom, de nem tudom irányítani...
 
Egyik családtagom megértését már rég feladtam (saját érdekemben: nem akarok begolyózni), másik családtagom olykor vaskézzel szabályozza a környezetét, amitől az én labilis lelkem kiborul, de itt legalább van visszaút - és értelem. Munkahelyemet elneveztem kénköves pokolnak (bár inkább hideg van, mint meleg), korábban börtönnek hívtam: lényegében be vagyok zárva egy ingerszegény, ellenséges környezetbe, ahol sokszor az elviselhetetlenségig borzolják az idegeimet, képességeim kopnak, butulok. Védekezésül én is bezárkóztam. A NER fojtogat, egyre kevesebbet érek, és tűnik el a hely, a "space", amely feledtetné velem azokat a fájdalmamat, ami miatt amúgy sem vagyok NER-képes (pl nincs gyerekem, szakmám, pénzem: jövőm). Beszabályozott és beszűkült lett az életem, szó szerint fuldoklom. Idegen lettem.
 
Lett volna lehetőségem egy párkapcsolatra, valahol ott szúrtam el, hogy több, mint éve megtiltom magamnak az intimitás bármely formáját (már gondolati szinten is). Úgy nem lesz családom (vagyis nem teljesítem egyetlen kötelességemet az életben), hogy még a kezét sem akarom megfogni valakinek. Tiltólistássá fagyott az élvezet is, a fogalom is zűrös múltam miatt, amire nincs feloldozás. Nem beszélve a sok évnyi tapasztalatról, mellyel magamat is megismertem: a legapróbb rossz jelre szirénázó ösztöneimnek adok igazat, tárgyalás nélkül. Feldúlt, támolygó emberből eképpen érzem újra a határaimat, tér vissza a kezdeményezési, visszautasítási képességem, arroganciát elfedő nyugalmam, érveim. Érzem, hogy nem egészséges a gondolkodásom, de nincs, ami segítene kimozdítani és elindítani az elvárt úton anélkül, hogy pánikot kapnék, ezért inkább visszafordulok és a józan életemre, a határaimon belüli hasznosságomra koncentrálok. Ez csak így működik, hogyha ismét én vagyok.
 
Van, ami kétség kívül erőt és méginkább tartást ad, ezeket oroszlánként védem. A hitéletem, a szigorodó étkezési szokásom, a már említett szabadságom, és a már említett belső "családom". Ha ezek sérülnek, elmúlnak, én is sérülök és elmúlok velük együtt...
 
Még megvannak, így hát marad a blog címe: jól vagyok. Komfortzónán belül, kudarcokat kerülve, de jól. Ezt kívánom mindenkinek.

Indiai mese

2012.09.14. 01:08

(részlet)

puja19.jpgAz első lépés azt, hogy tudd: Isten minden dologban ott van és ezért szeretned kell Őt, és hálát adnod Neki, mindazért, amid van.

A második lépés, hogy szeresd önmagad és minden nap lefekvéskor és felkeléskor ki kell jelentened:
- Én fontos vagyok, képes vagyok, értékes vagyok, okos vagyok, kedves vagyok, sokat várok magamtól, nincs olyan akadály, amit le ne tudnék győzni. Ezt hívják magas önbecsülésnek.

Harmadik lépés, hogy a gyakorlatban is megvalósítod, amit magadról állítasz. Vagyis ha azt gondolod, hogy okos vagy, viselkedj okosan; ha azt gondolod, hogy képes vagy, tedd meg amit kitűzöl magad elé; ha azt gondolod hogy nincs akadály, amit ne tudnál legyőzni, akkor tűzzél ki célokat az életedben és harcolj értük amíg el nem éred. Ezt a lépést motivációnak hívják.

Negyedik lépés, hogy ne irigyelj senkit azért, amije van, vagy ami ő maga, ők elérték a céljukat, te érd el a sajátjaidat.

Ötödik lépés, hogy ne őrizgess a szívedben haragot senki iránt; ez az érzés nem fogja hagyni, hogy boldog légy. Hagyd, hogy Isten törvényei tegyenek igazságot, te bocsáss meg és felejts.

Hatodik lépés, hogy ne vedd el azt, ami nem a tiéd, emlékezz, hogy a természet törvényei szerint, ha valakitől elveszel valamit, akkor holnap elvesznek tőled valami értékesebbet annál, amit elvettél. Fizesd meg a tartozásodat, add vissza, ami nem a tiéd, kérj bocsánatot, add oda mindenkinek azt, ami megilleti. Így biztosítod a békédet.

Hetedik lépés: Ne bánj rosszul senkivel. A világ minden élőlényének joga van ahhoz, hogy tiszteljék és szeressék.

És végül a nyolcadik lépés. Mindig mosolyogva kelj fel, és fedezd fel a szépséget és a jót a téged körülvevő dolgokban, gondolj bele, hogy milyen szerencsés vagy, amiért annyi mindened van, segíts a többieknek, anélkül, hogy arra gondolnál, hogy semmit sem fogsz kapni cserébe; figyeld meg az embereket és fedezd fel bennük a jó tulajdonságaikat, nekik is add át a titkot, hogy győztessé váljanak, és így boldogok legyenek.

Eljött. Folyamatosan "jött" értünk a végzet, ami elvitt a végső állapotba. Aki vízzel érintkezett, már megérezte. Aki siettetni akarta, beleugrott a vízbe. Sötétzöld volt, langyos, benne nagy, bamba halakkal... ezek lettünk mi, emberek. A bölcsek, akik még beszélhettek azokhoz, akik még megértették, azt mondták, hogy abban az állapotban, ami a kezdet és így a vég is, nem fogunk emlékezni semmire. Nem örültünk ezeknek a szavaknak.

Voltak, akik azt hirdették, hogy mindenre fogunk emlékezni, és ez lesz a poklunk. El kell engednünk az emlékeinket, hogy ne szenvedjünk a hiányuktól. A zenész a koncertjeit, a kertész a színeket, az ínyenc az ízeket, illatokat, a tudós a jegyzeteit, a sportoló ne hiányolja a lábát, az anya az ölelő karját, a gyermek az anyjáét, a padon ücsörgő nincstelen a napsütést. Nem fogunk beleőrülni abba az alantas létbe? – kérdeztük. – Nem, mert az már egy kegyelmi állapot. Olyan, mintha aludnánk, pedig valójában felébredünk.

Volt, aki szaladt az utcán, voltak lézengők, valaki nem hitt, valaki félt, és mindenáron el akart bújni a végzet elől. Én rögtön megéreztem, hogy nem kerülhetem el. Már vizes voltam (sötét zivatarfelhők takarták el a nappali fényt), és valahogy már vártam is, túl akartam rajta esni... néha lehajoltam a vízhez, belenéztem a zöld hullámokba, és elképzeltem, ahogyan úszkálok az iszapban az örökkévalóságig. Ezt az emberi életet kaptuk a lelki fejlődéshez – beszélték még a bölcsek. Ebben tanulunk, tapasztalunk, kitomboljuk magunkat, végigjárjuk az érzékek skáláját. Ez az ideiglenes. Aztán vége. Amit leginkább sajnáltam, hogy nem lesz zene. És amitől féltem, hogy nem is fogok emlékezni rá. Hazaindultam (amíg még tudok járni), hogy a kompjúteren meghallgassam a kedvenceimet újra, utoljára. Leginkább azt, aminek a dallama valahogy nem jutott eszembe...

Nem értem haza. A leggyávább csapatok erődnek használtak minden lakóövezetet. Rémültek voltak és zavartak, társaik a szemük láttára váltak vízilénnyé, visszavonhatatlanul, hátrahagyva az egész életüket, mindenüket. Semmit sem vihettek magukkal. Eszembe jutott, hogy vagy egy hónapja nem beszéltem apuval, mert mindig anyu veszi fel a telefont. Csörögtem, és ezúttal szerencsém volt. Ti otthon vártok? – kérdeztem. – Meg kéne etetni a macskát, reggel óta nem láttuk. Mikor is lesz a forgalmi vizsgád? – Apu, apokalipszis van... – Jó jó, de pénzt azért majd utalok.

Kicsit sem változott a viszonyunk. Ez a végállapot sem volt elég ahhoz, hogy a legmélyebb őszinteséggel halljak tőle valamit. Az érzelem egy csekély jelét. Hasonló stílusban zártam le a beszélgetést, hogy én már kész vagyok, ruha, kulcs, telefon, különben nincstelenül. Letettem, ismerősökhöz csapódtam, akik ugyanígy, beletörődve várták az elkerülhetetlent, de kihasználták a "holtidőt", amíg még rendezhetik a gondolataikat, megbánhatják bűneiket, emlékezhetnek, búcsúzhatnak. Belémnyilallt a fájdalom, hogy bárcsak felébrednék ebből a rémálomból, de sajnos ez a valóság. És akkor valami váratlan dolog történt.

Átláttam egy világba, amely valahogy ismerősnek tűnt. Az otthon érzetét keltette, azét az édes biztonságét, amiben az ember önmaga lehet. Úgy éreztem, végtagjaimmal világokat mozgathatok. Az idő kiterjedt a végtelenbe, kívülről szemléltem az utolsó történelmi pillanatokat. Zuhanni kezdtem. Nem, az nem lehet, hogy álmodtam. LEHETETLEN.

Elkezdődött volna...? Hosszú percekig váltogattam a két valóságot, hol egyszerre voltam mindkét helyen. Kinyitottam a szemem, értetlenül néztem az ágyneműre. Lesújtott a felismerés, hogy ennyire igaznak éltem meg, amit csak álmodtam... Akkora reménytelenséget még sohasem éreztem, mint ott. SOHA. Soha nem volt még ennyire életszerű, nem vágtam még át magam így. Nem akartam elhinni, hogy az ébrenlét a valóság. Képtelen voltam rá.

Sarkaiban fordult meg minden, amíg ébredeztem. Szomorúan, de megkönnyebültem. Máshogyan láttam már ébren is. Kaptam egy újabb esélyt. Nagyon, nagyon fogok vigyázni az életemre. És ezt a rémséges rémálmot átélve minden eddiginél jobban fogom értékelni. Az élet egy kincs, és benne az ember is, maga.

Ezután jöhet az elemzés a vízről, felhőkről, zöldről, beletörődésről és a családomról.

"Nincs családom."

(...)

Mint már korábban írtam (tulajdonképpen többször, de hármat piszkozatoltam közülük, túl keserűek voltak a blogcímhez...), megjártam már elég nagy mélységeket, éreztem magam rabnak börtönben nem is egyszer (legutóbb most, szeptemberben), halálvágyam is volt tinikorom óta, de egyvalami mindig ott villogott a képernyő sarkán: nem merülhetsz el. Úsztam, kínlódtam, hónapokba, évekbe telt, de mindig visszajöttem. Hogy miként keveredek ilyen helyzetekbe, egyértelműen ráfogom az örökölt dolgokra, a hajlamra, és a már gyermekkoromban jelentkező megpróbáltatásokra. Nem kevés szégyent érzek az undoron kívül, amikor felfedezem magamban szörny felmenőm egy-egy nagyonis egyedi tulajdonságát...

Egyedül élek, amióta elszakadtam. Úgy számoltam, hogy pár hónap, esetleg év, megnyugszom, és be akarom majd tölteni a teret. Ellenkezőleg történt, egyre jobban értékelem, hogy mindenben én döntök. Feltöltődöm ezidő alatt. Nem hiányzik az, ami nélkül az emberek döntő többsége el sem tudja képzelni az életét, még öngyilkosságba is menekül. Én jól vagyok egyedül. Nagyon jól. Nem nagy dolog kimondani, nem vagyok ezzel különc, vagy kezelésre szoruló, nem vagyok az emberiség ellensége, teljesen normálisnak érzem magam, sőt, teljesnek.

Érzelmi életemnek, ami sokszor bent ragad, vannak azért hullámai. A rosszat jó követi, és sajnos valószínűleg fordítva - bár már elég felnőttnek érzem magam ahhoz, hogy magabztosan meg tudjam tartani az ésszerű boldogsági szintet. Ami a majdnem-tragédia és furcsa kiegyezés utáni időszakot illeti: mintha tömlöcből engedtek volna ki. Életben tartott azidő alatt egy fantázia, a "sebezhetetlen" arche-típus gyerekek titkos kertje, ahol megvédték őket, ahol megtaláltak mindent, amit az élet addig nem adott meg nekik, illetve amit elvettek. Szabadulásomkor a fantázia elemi erővel tört föl, és én úsztam a boldogságban. Receptoraim ki voltak éhezve rendesen, simogató érzés volt "csak úgy" elmosolyodni nap, mint nap, az elpityeredés helyett.

1. Elmenekülök a valóság elől (= álmodozás az élet megrontója). Nem értek egyet. Tudat alatt ügyeltem rá, hogy teljességgel elérhetetlen legyen az öröm forrása, mely szerelemhez hasonló eufóriát kínált nekem, így nem ront el semmit, nem tudja senki, ha elmúlik, az ugyanolyan titokban fog végbemenni, mint ahogyan megjelent. Hogy elveszi a helyet a valódi élet elől...? Ezt már fent megvitattam. Olyan nincs, és nem is kell.

2. Dopping, igen, ami bámulatosan sok erőt ad. Nagyobb lendülettel végzem a munkámat, egy kiegyensúlyozott, boldog embert látnak, akivel szívesebben teremtenek gyümölcsöző kapcsolatokat, bátrabban bíznak rá feladatokat. Van "kiért" élnem.

3. Szerelem...? Lehet valaki szerelmes egy fantáziavilág szereplőjébe? Az attól függ, mennyire gazdag az a világ. A művészet ebből él (és ugyebár én zenész és képzős is vagyok), ez ad további erőt az erre éhes, utat kereső embereknek. Egyfajta költészet.

Két hónapja élem választott életemet, aminek szereplőiről példát vehetek, tartást adnak, és nem utolsó sorban... családot. Amikor idáig jutottam, elérzékenyültem, és itt értettem meg igazán, hogy azért "varázsoltam" magamnak képzelt szülőket, képzelt frigyet képzelt utódokkal, mert ezek közül egyik sincs (már/még) az életemben. Járult hozzá képzelt otthon is, képzelt iskola, munkakör, egyebek...

Sokatmondó a személyiségek karaktere. "Férjem" különc, messziről jött, de köztiszteletnek örvend. Száraz, rideg, rendkívül racionális és ebből eredendően erős, következetes, az érzelmi elgyengülés vagy túlkapások teljes kizárásával. Feleségéhez (hozzám) a romantikus vagy szenvedélyes szerelem helyett inkább kötődik, ragaszkodik - a házasság kicsit kényszerszülte volt. Apjával jóban van, de falakat építettek maguk köré, nehezen értik meg, viszont kölcsönösen tisztelik - és talán szeretik is egymást. Anyja határozott, boldog és tele van érzelmekkel, férjéért rajong, fiát gyengéden szereti, ösztökéli, összetartja és békíti a civakodó férfikat. Engem régóta várt a családba, mindent meg tudunk beszélni, örül, hogy fiát megszerette valaki. Apósommal, aki igazi híresség, vagyok a legtávolabbi viszonyban, de "gyümölcsöző választásnak" tart. Fiam tőlem távol tanul nagyszüleinél, kívül-belül apjára hasonlít, de magától értetődően tiszteli anyját (engem), érzelmeimet messziről figyeli. A család életét és környezetét egyedi filozófia járja át. Saját szüleim vagy testvéreim nincsenek - sok éve meghaltak. Vagyis ők az új családom...

Új otthonom messze van innen, munkám még messzebb. Nem akarok karriert építeni, azonban kitartó munkámat rendre értékelik, lojalitásom egyértelmű, a megélhetéssel nincs baj. Mindennapjaimat csendes (katonás) fegyelem, és a férjem iránti visszafogott, de belül heves érzelmeim és vágyódásom jellemzi, melyek az évek múltán sem csillapodnak. Kollégák vagyunk, és van néhány bizalmas barátom. Az úgynevezett legjobb barátnőmnek sem mondok el mindent, csak jelzem, hogy ez sajnos titok. A férjem barátja (felettesünk) segíti kapcsolatunkat, néha aggódva, de megnyugodva figyeli. Ilyenkor kérdez, de ha erkölcsöm úgy diktálja, nem válaszolok, ezzel megelégszik.

A szereplők fejlődése, a történet színesedése és fordulatai "tisztítanak" meg napról napra attól a kétségbeesett fájdalomtól, amiből akkoriban nem láttam észszerű kiutat. Különös ezt így leírni, lehet, hogy ezzel el is vész a varázs, lassan, balesetmentesen visszaszállok a Földre. Vannak már rá jelek a történet forgatagában, a kijózanodás jelei, "társam" kezd beleilleszkedni a valódi életembe, mintha egy mély álomból ébrednék.

Lehet, hogy hamarosan elindulok egy úton, hogy ezekből mindből az akarat ereje révén valóság legyen. De egy biztos, hogy nem tudatosan. És addig is boldogan...

Ui.: Ebben a pillanatban találtam:

„Aki megéli az érzelmi biztonságot, az ért ahhoz, hogy ráfeküdjön – mint amikor hanyatt fekszünk a vízen – a benne zajló belső áramlatokra. Össze vagyunk kötve az egész természettel, és ez minket mindenben segít, ha nem vagyunk görcsben. Minél inkább görcsben vagyunk, minél inkább csak tudatosak vagyunk, annál jobban leszakítjuk és kizárjuk magunkat ebből az áramlásból. Ha rémülten összehúzódom, lesüllyedek a víz alá. Ha lazán elfekszem a víz színén – fennmaradok.” Dr. Vekerdy Tamás

Jóságos táplálék 5.

Címkék: finom táplálék jóságos

2011.03.28. 14:49

Ezúttal nem csak az ízlelőbimbóinkhoz és a kétbalkezességünknek halálegyszerűsítéssel kedveskedve leszünk jóságosak, hanem a pénztárcánk számára is, ugyanis egy olyan spagettit tárok fel mindjárt, amiben sem hús, sem gomba nincs, mégis megfelelően idézi az ízvilágot. Ráadásul nem egy bolti üveges kutyulékról van szó, hanem mi magunk kotyvaszthatunk zöldségpiacról válogatva. Az imént ebédeltem meg vele, élénken él bennem Itália.

Szupervega olcsóspagetti

Hozzávalók 2-3 személyre

- 1 kis fej vöröshagyma
- 2-3 gerezd fokhagyma
- 1 nagyobb sárgarépa
- 1 kiskonzerv (magyar) sűrített paradicsom
- fél doboz spagetti tészta
- szárított bazsalikom, oregano
- só, frissen tört bors
- szárított parmezán
- olaj, és ha van, olívaolaj is


Telefonos serpenyőben feldobom kis (sima) olajra a felszeletelt hagymát, ha már üvegesedik, beleszórom a fűszereket (sót kivéve), ha van, a zöldfűszerek helyett használható Provence-i keverék is, nagyon finom, nekem véletlenül volt (ellenben az oregano elfogyott). Beleszórom a minimum felnégyelt karikákra, tehát apróra vágott répát, és felöntöm egy kis tálkában 4-5 szörösre felvizetett sűrített paradicsommal, megsózom, beledobom a fokhagymákat, és lassú (vagy közepes) lángon rotyogtatom vagy 20 percig. Néha a vizet pótolni kell, ha keverem, sose villanjon ki a teflon alja.

Ezalatt megfőzöm sós lében a tésztát (én 2 perccel tovább szoktam, mint ami a dobozra van írva), leszűröm, egy kanál olívaolajat teszek bele, egyrészt, hogy ne tapadjon össze, másrészt, mert finom lesz tőle. Ha kész, tálalás közben nyakon szórom parmezánnal (nálam a dobozos változatuk 1 évig is kihúzzák a hűtőben, 500 Ft körül van az ára), és jóízűen befalom. Esetleg adok másnak. Napsütötte Itália! A fülkürt hurutot is gyógyítja.

Még mielőtt belefognék, elárulom, hogy még mindig tart, már vagy 70 napja, de ennyivel már életem végéig is ellennék - azok után, amin keresztülmentem. Következzen hát a krónika, tömör leírással*.

Január 18. kedd reggel és 20. csütörtök éjjel között jelentkeztek először a tünetek. Nem előzte meg sem ütés, sem zajártalom (erre hangtechnikusi mellékállásom miatt különösen figyelek). Csütörtök este fellépni mentem egy zenés, hangos helyre, megmértem a lázam, 37,1 körül járt, bevettem egy Algopyrint. Másnaptól (21. péntek, második fellépéssel) és 25. kedd között tünetmentes voltam, megnyu- godtam. Kedd reggel visszatért a nehezen meghatározható állapot.

Tünetek

  • Kezdetben a zajra érzékenyen reagáló, kellemetlen érzésem volt egész nap, minden hangra összerezzentem, mintha zuhannék, olyannak éreztem a fejem, mint amikor magas hegyekben utazom, és bedugul a fülem, de kipattintani - ásítással - nem tudom.
  • Pár nappal később egyértelműen ráhúzódott a bal fülemre.
  • A fülem mindenre „válaszolt”, egy bő másodperccel a hanghatások után.
  • Beszédhangok hatására erősen zúgott, mély frekvenciákra, mint pl. autó, villamos, gépek zaja, hűtő, WC-lehúzás, mosdókagyló stb. már szinte dübörgött, mintha egy pincéből hallgatnám a fölöttünk elhaladó metrót (további nehezen elviselhető fej- és fülfájást okozva).
  • Csendben a zúgás percek alatt sistergéssé szelidült, majd szinte elmúlt.
  • Éjszaka nem volt zavaró az alig hallható „távoli vízesés”, talán érhálózat.
  • A hallásom részben féloldali lett („furcsa az iránya”), de a hallásvizsgálat nem mutatott ki különbséget.
  • Úgy éreztem, mintha egy csomó vatta lenne tömködve a fejem bal felébe, mélyen a fülemben.
  • Úgy éreztem, nagy a nyomás belül, mintha „robbanás határán” lenne a fejem.
  • Határozott ki- és belégzésnél érzékeny volt a dobhártyám környékén, mintha útban lenne ott valami.
  • A fülnyílásnál, elöl-fönt néha tompán szúrt, lüktetett, később hátul a tövénél is megjelent a fájdalom.
  • Amikor befogtam a bal fülem, úgy éreztem, mintha nem sikerült volna, de a mély dübörgés elmúlt, utána még pár másodpercig tartott ez az állapot (féloldali hallás maradt).
  • Amikor vakartam a fejem, „nem éreztem üregesnek” bal felől.
  • Ha beszéltem, baloldalt belül erősebben hallottam a hangomat.
  • Mikor levegőt vettem, mintha a bal orrom is be lett volna dugulva, pedig nem volt, és mintha érzéketlenné vált volna (talán amiatt, hogy nem hallottam a lélegzetvételt sem).
  • Olyan hasonlat is eszembe jutott, mintha egy dárdát beleállítottak volna a fejembe egy meghatározott irányban.
  • Kialakult egy nagyon halk, csendben (is) hallható magas, "üveges" sistergés a tünetek február eleji javulását követően.

Január 29-30-i hétvégén kisebb szünetekkel égett az arcom és a szemem, kicsit a jobboldali fülem is „átvette” a tüneteket: fájt, tompábban hallottam vele. Torkom is fájt akkoriban, de az első vizsgálatkor (27. csütörtök, addig azt sem tudtam, melyik orvoshoz fordulhatnék) nem állapítottak meg gyulladásos elváltozást.

Nem szédültem, nem volt egyensúly problémám. A tünetek hol erősebben, hol gyengébben jelentkeztek. Visszatekintve nagyjából 6 naponta visszaestem, egy jelentősebb javulást követően. A fül-orrgégészeten (Terézvárosi SZTK) hetente 2x megjelentem, 3 féle szakorvost, közöttük a vezető főorvost is érintve, elvetettek mindenféle meghüléses okot a fülem tüneteivel kapcsolatban. Annyit közöltek az orromba nézve, hogy "kicsit hurutos, melegítsem otthon" (ez az információ később még hasznosnak bizonyult). Felírtak egy, az érhálózattal foglalkozó, szédülést enyhítő, fülzúgás elleni tablettát (Betangen), hogy "ne rosszabodjon". Közben keservesen sírtam minden este, "lázasan" keresve az okot, amitől ez bekövetkezett.

Január 31. hétfő délután volt a(z első) mélypont, egy kiállítóterem világítás-szabályzó trafójának búgása mellett dolgoztam végig a délutánt, elviselhetetlenül hasogatott a dörömbölés, ami visszhangzott a bal fülemben, szájról olvastam, mert magától a zúgástól nem hallottam a külvilágot (!), nem volt távolság-érzetem. Estére, egy csendesebb zenés fellépés közben érzésem szerint magasra szökött a lázam, láthatóan bedagadt az arcom, nagyon égett a szemem, ezért később Algopyrint vettem be. Az eltelt napok alatt, mivel aktívan éltem tovább a mindennapjaimat, kezdtem lelkileg is kimerülni a folyamatos hanghatástól, ami nem hagyott ellazulni, pihenni, mintha egy hangra induló gépház lenne a szomszéd lakásban. És persze az utcán, a munkahelyemen és a barátaimnál is, mivel sehol sem volt csend.

Másnapra a fülem állapota ugrásszerűen javult, a jobboldalira tevődött át az észlelések java - sokkal enyhébben. A bal fülemben csendben, befogott állapotban is egy halk, magas, üveges csengést-sistergést hallottam, néha egészen észrevehetetlenül. A vízesés-szerű zúgás megszűnt. Késődélutánra-estére visszaestem, mintha egy villamos járt volna folyamatosan közvetlen az ablak - vagyis a bal fülem - alatt. Másnaptól a dübörgés 1-2 órán belül elmúlt. Kicsit dugult volt még a bal fülem, de mindenféle zaj eltűnt belőle (ez óriási megkönyebbüléssel töltött el).

Hallásvizsgálaton

A hallásvizsgálat 1 hetes kontrollján sem találtak hibát, „tökéletes”, és vonogatták a vállukat, kifejezve azért, hogy ez mindenképpen jó hír (először sem találtak problémát, egyformán jó lett a két fülem eredménye, ezt hitetlenkedve közölte a szakember, aki kezdetben hirtelen hallásvesztésre gyanakodott, majd utána elvetette). A beszédhangom még kicsit „tolódott” balfelé, és furcsa zörejekkel, recsegésekkel társult belülről, a fülem feszülés-szerűen fájt. Megindult az izzadás, amire 3 hete vártam. Ezidő alatt ugyanis majdnem minden este hőemelkedés várt, ami kimerített.

Ideggyógyászati, ortopédiai (röntgen) és rheumatológiai elváltozást nem találtak (ide utaltak be a fül-orr gégészetről a hallásvizsgálat mellett: ez mind kokzhat tinnitust), az orvos gyógyuló fertőzésre gyanakodott, mivel már az eredeti tünetek nélkül mentem hozzá. Sajnos később nem sikerült izzadnom, Kalmopyrinnel próbáltam noszogatni.

Az elzáródás február 5. szombatra súlyosbodott, a legkisebb zaj is túlérzékenységi reakciót váltott ki (pl. kézmosás, halk beszédhang, cipőkopogás). A mély hangok már fájtak, a magasakat alig jól hallottam (pl sz betű). A fejem bal fele „átváltozott” egy forró, lüktető, homokkal teli zsákká. Amikor befogtam a bal fülem, nem hallottam az ilyenkor megszokott „kagylóhéj-áramlást”, csak a jobb fülemben. Egyáltalán semmit sem hallottam olyankor. Vasárnap reggelre az tömött érzés tovább fokozódott, mintha levágták volna a baloldalamat. Az arcom, fejem, ruhám simításakor semmit sem hallottam, mintha nem az enyém lenne. Ijedtemben még ügyeletre is elmentem eggyel több, talán a valódi diagnózis reményében, ott azzal nyugtattak meg, nem súlyosak a tünetek, csak akkor menjek vissza, ha nagyon fáj. Ő is vírusos fertőzésre gyanakodott (az ügyeletes, aki nem szakorvos), pihenést javasolt. Ezek után egész nap egy lehetséges, súlyos megfázás dátumán töprengtem...

Estére a hőemelkedéssel együtt egyfajta második mélypontot éltem át, folyamatos ásítási ingereim voltak a kidugítás reményében. Sóval töltött zoknival melengettem, sok réteg ruhával próbáltam izzadni. A tompa fájdalom átfordult erős feszítő érzésbe, és néha viszketett (gyógyult?). Közben a telefonbeszélgetéseket szándékoltan a bal fülemmel intéztem, tisztán hallottam, a leghalkabbra állítva is. Amikor hirtelen csend lett, bal fülemben a zuhatag mindig visszatért pár másodpercre, egyébként csöndben semmi zúgás nem lépett fel. Estére meg is világosodtam: beugrott a szituáció, amikor megfázhattam ennyire.

Gyógyulásban hinni

Másnap reggel, február 7-én újabb ugrásszerű javulás következett be: a bal fülemre tökéletesen hallottam, minden tömődés eltűnt, visszatértek a magas frekvenciák, olyannyira, hogy egészen enyhén érzékelhetővé váltak a korábban felsorolt tünetek a jobb fülemre, mellyel így picit még rosszabbul is hallottam. Később úgy jellemeztem, hogy a - bal fülemmel - még a növényeim növekedését is hallottam. Tehát nem károsodott a hallásom... sírtam örömömben. Láttam már a végét.

A halk, magas, üveges sistergés visszatért, mintha egy vízcsapot nagyon vékonyan folyatnának - így sistereg a cső. Lehet, hogy csak szokatlan volt a teljes frekvencia újbóli tapasztalása. A saját hangom belül való hallása, és a lélegzetem csak bal oldali visszahallása órákig szünetelt, majd visszajöttek a tünetek, de már sokkal erőtlenebbül. Visszatekintve általában ébredéskor reggel, és délutánra-estére rosszabbodott a helyzet.

Konklúzió és vélemény

Január 15-én (3 nappal a kezdetek előtt), szombat késő délután a Duna parton fotóztam a jeges szélben, kivételesen sapka nélkül, melyet felelőtlenül aznap otthon felejtettem. Északi szél fújt, sőt, tombolt, én a budai oldalon szemléltem Pestet, tehát a bal fülem volt kitéve mindennek. Ez a hanyag lépés csak bő 2 héttel lebetegedésem megjelenése után villant be, addig (az orvosoknak köszönhetően) el nem tudtam képzelni, mi lehet a bajom. Bepötyögtem a guggolba a fül+hurut kifejezéseket, első helyen ajánlotta a következőt: fülkürt hurut.

Ez a legvalószínűbb diagnózis - ezek szerint egy konkrét, leírt betegség -, amit szakember azóta sem állított fel. Végigolvasva a netes írást többször volt aha-élményem, ugyanis rámillett az összes, együttes megjelenését tekintve egyedinek mondható tünet, főképpen: fülzúgás, enyhe fájdalom, hordó érzet. De az orvosok még csak nem is céloztak rá, végig azzal riogattak, hogy zajártalom, és hogy "kaptam egy figyelmeztetést az élettől", meg "remélik, elmúlik". A betegséget leíró oldalon az is szerepel, hogy igen lassú a gyógyulás (stimmel), és kezeletlenül akut középfülgyulladás alakulhat ki szövődményként, ami valódi, tartós hallásromlással járhat, főleg ennyi idősen.

Szégyellje magát, aki több évtizedes, a területen végzett tapasztalattal nem volt képes a fenti, részletes beszámolómból kihámozni egy ilyen nyomasztó tünetekkel járól, de mégis egyszerű betegséget, és nem nyugtattak meg, hogy így és úgy kezeljem, akkor x hét múlva meggyógyulok. Ehelyett rácuppantak a zajártalomra, "felejtsem el a fülhallgatót meg a diszkókat (!)". Így nem hangzott el az sem, hogy óvakodjak a hidegtől, természetesen vittem korcsolyázni a családot, miközben sikítva próbált gyógyulni a fülem. A kiváltó ok vírus, és természetesen az extrém hideg huzat, tehát szerencsére nem maradt el gyógyszer adagolása, mert arra többnyire amúgy sincs. De legalább kiírtak volna pihenőre, nem kétlábon hordom ki, megduplázva a gyógyulási időt, szenvedve a munkámmal, naponta megküzdve a hideggel. Én elhiszem, hogy a fülzúgás eredetét nagyon nehéz megtalálni, és többnyire nem is sikerül, de itt voltak más, szerintem árulkodó jelek.

A link nyomán február elején elkezdtem a gyógyításomat - előszöris megnyugodtam... Egész estéket "végigzokniztam": sóval töltött zokni a fűtőtesten, majd az arcomra, fülemre szorítva, hason aludtam, napközben lehajtott fejjel ültem, orrcseppet haszáltam (pedig mert nem szoktam, egy énekes kollégámnak felmarta az orrnyálkahártyáját annyira, hogy ki kellett égetni a védekezésül ránőtt "hegeket"). Keményen savtalanítottam 1 hónapig (kovásztalan tönkölykenyér, néhányféle zöldség-gyümölcs, nulla tejtermék-tea-édesség), hogy ne legyen a a hurutképző nyákosodásnak utánpótlása, és vettem egy szőrös fülvédőt - egyféle, rikító színben volt, így emlékezni fogok mindig.

Még dübörög enyhén esténként, de ez már akkor sem zavarna, ha életem végéig így maradna. Megszoktam, lehet így is mondani. És hullámokban folyik le a torkomon a nyák, igen, 70 nappal később is, sőt, főleg most, de ez már ismerős, egésznek érzem magam. Hála neked, INTERNET. És minő fintor: éppen 2 bejegyzéssel korábban írtam le a megfázásos betegségek megelőzésének tuti gyűjteményét, ami a Duna-parton eszembe is jutott, amikor már tenyérrel védtem a fülemet...

* Tinnitus: fülzúgás

Nátha megelőzése

Címkék: egészség immunerősítő

2011.01.03. 17:32

Mi ragadt rám azalatt a pár évtized alatt, amíg anyám kislánya voltam (vagyis még mindig az vagyok), és az ő szinte egyetlen kommunikációs formája mellett saját elhatározásból is próbáltam egészséges maradni? Minden téli időszakban van legalább 1 kritikus időszak (az Ünnepeket kivéve), amikor tilos megbetegedni, ami az én érdekem. Mert legyengíti, eltompítja az embert, teljesítőképessége romlik, és ugyan lehet szaladgálni a körzetihez, hogy szeretném kipihenni 3-4 nap alatt, nem csak a munkát lehet így sajnos megúszni.

Ami a legfontosabb, hogy ne hagyjuk magunkat kihűlni. Leginkább a toroktájékunkat ne, de alulról is iszonyú hetekre be tudjuk magunkat állítani, ha elkerüljük a téli cipőt, nadrágot (a farmer pl nem az). ha kocogni támad kedvünk mínuszban, húzzuk egy garbó nyakát az orrunkig. Sál, sapka: a fejtetőn keresztül kb 80%-nyi hő távozik, márcsak a komofrtérzetünknek is használunk vele. Ha valahol fázni kezdünk, ne szégyelljük kimondani, és lelépni egy gyorsétterembe akár, vagy az éjszaka közepén a prériről egy taxit fogni. Lakásunkban se a fűtésen spóroljunk, 20 fok legyen a minimum (egyben lehet a maximum is: ha hozzászokunk 25 fokokhoz, nehezebben bírkozik meg a szervezetünk a kinti világgal), inkább a villanyon, vizen - ha nem futkároztunk reggeltől estig, télen egyáltalán nem ördögtől való 2 naponta fürdeni, a fény pedig akkor természetes, ha kevés (takarékos gáz nincs). Egy kis citromfű illóolaj is kerülhet egy kávéscsészébe a fűtőtestre, fertőtleníti a levegőt.

Jéghideget, jégkockákat ne igyunk. A torokban, orrban kerekednek felül a bacik leghamarabb, ehhez persze bacik is kellenek - emiatt második legfonotsabb lépésként kerüljük a beteg embereket, ne puszilgassuk őket, ha lázas, ne látogassuk, és sokszor mossunk kezet, ha hajlamosak vagyunk matatni az arcunk körül (de leginkább ne matassunk ott). Lehetőleg ne vegyünk levegőt szájon át a hidegben és emberek közt, hihetetlen sokmindent kiszűr az erre alkalmas orr belső felülete. Ha meleg helyiségbe érve folyni kezd az orrunk, mindig legyen nálunk papírzsebkendő (és nem textil...), az összegyűlt dolgokat onnan jobb ki, mint bejuttatni.

Igyunk is sokat, lehetőleg meleget, pl ízesítetlen teát (hogy soknál se hízzunk fölöslegesen), aki szereti, kamillát, vagy ha C-vitamin bombát akarunk, hidegen, pár óra alatt áztatott csipkebogyót. Együnk mindennap téli gyümölcsöt: alma, narancs-mandarin, dió, illetve ne hanyagoljuk a zöldséget: káposzta, gyökerek (torma), hagymák. Lehetőleg nyersen:) De a káposzta savanyítva is népszerű ilyenkor, eredetileg a tartósítás és a C-vitamin tartalma miatt. A lényeg, hogy együnk is eleget. Jöhetnek tejternékek, sajtok, és bizony hús.

Aludjunk rendesen, hosszú estén sokat kell, a szervezet anélkül legyengül. Szedhetünk valami vitamin kiegészítőt időszakosan, én a Béres Cseppet választottam, sajnos a gyomrom csak 2-3 hétig tolerálja (tehát most nem is csinálok neki jó reklámot, de tény, hogy nagyon hasznos). Elég, sőt, fontos maximum 3 hónapig szedni. Az is sokat számít, hogy mi jár a fejemben: erős elhatározással, pozitív gondolkodással is megelőzhető a baj.

De ha már megtörtént: sokat esküsznek az izzadásra, ez ágyban feküdve, feltekert fűtéssel, pléddel, előtte sok forró teával kivitelezhető (kalandvágyóbbaknak pálinkával). A pihenés ilyenkor a legfontosabb, lehet Aspirint is szedni, én mondjuk még nem tettem ilyet, ha véletlenül van lázam, akkor egy szem Algopyrint veszek be, de csak ha 37 fölött van - az alatt inkább aludjunk egy nagyot. És semmiképpen ne hősködjünk, hogy á, kibírom, mert veszélyesebb, mint gondolnánk... nem holnap, hanem pár év múlva is visszaköszönhet. De ez már inkább influenza, nátha ritkán folyamodik ilyen brutalitáshoz.

Állítólag friss tejterméket sem ajánlatos fogyasztani (joghurt pl), mert a torok (mandula, nekem még megvan) gyulladását okozó bacik életét meghosszabbítja. Fokhagymát annál inkább, vagy vöröset, és nyersen. A gyömbér is jó találmány, apróra vágva leforrázzuk, úgy isszuk meg. Legendás izzasztó hatása van, emellett finom is. Tegyünk bele mézet, fahéjat, szegfűszeget, kardamomot, esetleg kis borsot, csilit. Hmmmmm. Ez kidugítja az orrot: az orrcseppet kerüljük, néhány hét alatt végleg kikezdheti az érzékeny orrnyálkahártyát, akkor már csak égetni lehet...

Mennyi idő alatt gyógyulunk meg? Változó. Sajnos, minél idősebbek vagyunk, bár tüneteink annál enyhébbek (emlékszem gyerekkoromból 39 fölötti lázra, fojtogató mandulákra, soha ki nem duguló orra), annál lassabban jövünk ki belőle, nálam 2 hétig tart a sima nátha tünetmentesen történő megszűnése. Tehát jobb megelőzni.

Náthamentes téli főszezont kívánok mindenkinek!

Ezüstgyűrű

Címkék: india közérzet természetgyógyász

2010.12.30. 23:54

Legelső bejegyzésemben említettem doki2-t (akit 1 hónapja láttam is a tv-ben okoskodni, nem semmi csaj), javasolt nekem az állóvizemből egy sürgős kimozdulást (különben tönkremegyek), amihez egy féldrágakövet, amazonitot ajánlott ezüstbe foglalva (még jó, hogy nem aranyba...), hogy a kavics hátulja a bőrömhöz érjen. Merthogy én rögzítettem a feladatot, mely éppen a feladatságával már cselekvésre is késztetett, és mi sem kell több egy szürke verébnek, mint "ajánlottan" hordani egy egyedi ékszert (mégcsak nem is bizsut). Remek placebó, ugye?

Találtam a neten néhány ásványboltot, az Arany János utca környékén (a Duna felé) egy udvarban vettem meg a követ (fémgyűrűvel együtt, ragasztva) 300 komoly forintért. De előtte kerestem a Duna Plázában is, ahol egy nagyon kedves hölgy megadta egy olyan ötvösnek a számát, aki készített már hasonló foglalást, és nem csak arannyal foglalkozik (ez volt a másik problémám, míg meg nem találtam a követ: ezüstöt nem vállalt senki).

Elmentem az úrhoz (Királyi Pál u. - körút sarkánál), széllelbélelt figurának tűnt (mint később kideült, e képességét mintegy alábecsültem). Odaadtam a kövecskét, rajzoltam egy hevenyészett vázlatot, ja persze, tudja, igen, blablablakor kész lesz 4000-ért (2 hét). Ezután vagy 5 hónapot vártam, és kb 15-ször telefonáltam vagy sétáltam arra, hogy mikor vehetem már kézbe a holmit. Nemegyszer másnapra esküdte meg, és ez volt kb félidőnél. Egyszer aztán - miután ismét csalódottan léptem ki az ajtón - visszafordultam, és közöltem, hogy tudja, mit, inkább tartsa meg. Mit képzel magáról, a kisebb feladatok mindig a sor végén maradnak, hányszor ígérgetett, stbstb. Mit ád a nagy ötvös isten: 2 nap múlva szól a telefonom, hogy mehetek érte. Sőt, felajánlotta, hogy ingyen elvihetem. Én beértem félárral, 2000-ért lett egy különös ezüstgyűrűm.

Mert, mint fent írtam, hogy a kő a bőrömhöz ér, ami számomra nem furcsa, indiaiak közt forogva sok ilyennel találkozom, ott hatalmas ipar társul az "asztrológiai ékszerészethez", 1-1 aranyba, fehéraranyba, platinába speciálisan belefoglalt értékes drágakő százezrekre rúghat - úgy, hogy ott jóval szerényebb a havi átlagfizetés. Na persze, nem is a köznapi hinduk élnek a szerencse és áldás lehetőségével. Lefotóztam (agyontömörítettem a sok mentéssel, variálással), valamennyire látszik is a kő elhelyezkedése.

Érdekes módon már többen megdícsérték, pedig én eléggé iparinak találom, elnagyoltnak. Díszesebbre vágytam, vagy legalább lecsiszolva, "áramvonalasítva". Elkapkodta, na. Jobb kezem középső ujján van, itt kényelmes. Tehetném máshova is, nyilván beleképzelném a változást:) De itt a lényeg talán a "szimbólumon" van magán, hogy eszembe jusson minden nap a változni, váltani akarás.

Többször terveztem már, hogy minden kiadásomat, és persze bevételemet írni fogom, hogy miért, annak több előnye is lehet: mire megy az a kevés pénz, amit keresek? Nem is volt ez mindig így, mert egyetemi éveim végére még "gyerekként" élveztem a zsebpénzből gazdálkodó, rezsiszámlát, üres hűtőt nem ismerő üzemmódot, azután egy távoli albérleti díj támogatott nagyon kezdő fizetésem mellett, majd mindennek kijózanító vége lett, amint beköltöztem megörökölt garzonlakásomba Budapest közepén.

2007-ben jutottam legelőször arra a szintre, hogy minden hónap utolsó hetére már csak párszáz forintom maradt. Akkoriban nettó 85,000 körül kerestem (pályaelhagyó tanárként), és volt egy sajnálatosan vastag hobbim, amit még azon a tavaszon le is építettem, sűrű könnyek között. Aztán 2010 január 1-től december 31-ig (éjféltől éjfélig) végigcsináltam eddigi legteljesebb költségvetési feljegyzéseimet, a tegnapi napon pedig számoltam, számoltam és számoltam. Az átlagos havi összegek lesznek igazán érdekesek, illetve, hogy egy ilyen (alacsony besorolású) élet milyen perspektívákkal kecsegtethet.

A napi fogyasztásoknak 4 fő kategóriája volt: 1. étel, ami kell, 2. létszükséglet, amit nem lehet megenni (rezsi, telefon, tisztítószerek, rokonlátogatási utazás, ajándékozás, gyógyszerek, házkörüli javítás stb, és 3 db kényelmi eszköz - luxus - és az a bizonyos 1 db hobbi újra, amire még ki fogok térni), 3. "borcsoki": étel, ami nem kell (vagyis a bulizás, illetve nassolás), és 4. a leggyalázatosabb kategória: amire nincs szükségem (öltözködés, bizsu, CD, jógaóra, taxi, kézkrém, mozi, koncert, fodrász stb), hiszen ezek adottak, illetve életben maradok nélkülük, sőt, a komfortérzetemet sem befolyásolják annyira, mintha mondjuk az imádott hobbimról kellene lemondani... vagy a tele hasról.

Átlagosan havi 103,000 ft-ot keresek (nettó, minden az), ami azt jelenti, hogy valamivel kevesebbet, de vannak ilyen-olyan jutalákos hónapok. Jó hír az évre, hogy ezen felül havi BKV bérlet is jár, ezt tehát nem számolom (2009-ben még szorgalmasan vásárolgattam). Az 1. kategória, vagyis a táplálkozás 20,500 Ft-ot emészt fel, a 2. kategória (rezsiék) összesen havi 87,000-t jelent, többnyire 89 ezernél jár, de a július - vélhetően a villany-gáz miatt - 60,417 forinttal szépíti az év végét: 108,981 a decemberi költekezés vége, ebben benne van a 21,000 forintnyi karácsonyi ajándékozás (család, legjobb barátok, klub) és a holnap esti szilveszterezés: erre nagyvonalúan 5000 ft-ot különítettem el.

A fent említett "3 kényelmi luxus" havi 10 ezret igényel, és a következők: gyógyszer a bőrbajomra, kontaktlencse (enélkül nem tudnék olyat sportolni), és kábel-internet, ami betölti az üres lakást... A nevezett hobbi egy sport, és valóban nem megy szemüveggel. 8 éve hordom a lencsét, sokat javított az életminőségemen, csakúgy, mint a bőrgyógyszer, és a világháló. Ez átlagosan szintén 10 ezer ft havonta, összesen 20: éves szinten tehát 240,000. Ez lenne az az összeg, ami lefaragható, ha valami óriási anyagi kár ér, és mindent be kell vetnem. Ha ezt kivonjuk a rezsi kategóriából, kijön egy éves "létminimum": 560,000, ez havi 46,600. Nem is rossz, mi...?

A 3. és 4. kategóriát egyben számoltam, a végeredmény havi átlagban 37,300 ft, amiből durván havi 6000 az alkoholfogyasztás... mentségemre legyen mondva, hogy meghatározó része minőségi bor, ami kis mennyiségben orvosság. Ezeket összeadogatva kijön havi 125,000 forint, ami 103-as keresetemhez mérve mínusz 22,000 minden hónapban. Mi a titok? Mellékállás!

Van 3 féle másodállásom, nem fix egyik sem, utána kell járogatnom, megteremtenem, szabadidőmet-pihenésemet keményen beáldoznom. Többnyire adózott, de nincs nagy összegről szó: egész évben 294,235 ft jövedelemkiegészítést gyűjtöttem vele, ami havonta 24,500-nyi pluszt jelent, tehát marad havi 3000 forintom megtakarításnak. Mik ezek a pluszmunkák? Koncertszervezés, hoszteszkedés és kérdőívezés (kicsit torzítottam, nem kívánom magam kiadni). Koncertszervezésből 165,500-at hasítottam 2010-ben, hoszteszként idén csak 15,500-at, a kérdőívezés kifizetődőbb volt, 108 ezer (plusz talált pénz: 2x2000 volt belőle idén, és egy lottó kettes: 1235 ft). [Fotó: ebbe írtam minden nap, tetején: papírokra összegeztem a hónapot, alsó papír: az egész év.]

Van még egy titkom, ami szép is, kényszerű is, szükséges is. Szüleim mindmáig nem szoktak le a zsebpénzezésről (amit amúgy rendszerint hangosan visszautasítok, de végül elfogadom - kérni viszont sosem kérek, ez nálam parancs), névnap-szülinap során is ajándék helyett bankjegyet adnak. Az összeg számszerűsítését diszkréten megtartanám magamnak, a lényeg, hogy a nagy matekozás végére ez mind egyben megtalálható volt a folyószámlámon lekötve... "Nyugdíjalap", hogy aktuálpolitizáljak is egyet. Ez az a pénz, amit el tudok tenni...

Milyen következtetéseket lehet levonni?

- Ilyen fizetés mellett, egyedül, önellátóként nem érdemes megtakarítani (nem is lehet). Ezek az emberek (akik közt társadalmilag jelenleg én is időzöm), a mának élnek, olcsó, rossz minőségű ételeket és holmikat vesznek, nem járnak kultúrális eseményekre, nem költenek könyvekre, lógnak a bkv-n, úgy keresnek kikapcsolódást, ahogy tudnak. Ha házasságban élnek, és társuk jövedelme magasabb, jobb szinvonalon lehetnek, de ha gyerek is van, mégiscsak vissza kell venni. Inkább a váltás a megoldás, de az most félelmetesen bizonytalan. Tervezem amúgy: megdolgoznék a napi 8-9 órámban - egy kicsit több havi fixért.

- Addig kell csak (és addig kifejezetten fontos is) megtakarítani valamit, amíg össze nem jön egy ráncokat valamelyest kisimító ősszeg. "Ha majd baj lesz". Ha mondjuk megszűnik a munkahelyem, vagy ha leszakad a plafon, leáll a hűtő, kettétörik a bejárati ajtó... Hogy egy brit klasszikust idázzek: "Ne ess pánikba". Nekem erre már összejött. Kitűztem egy célt, aminél leállok. Nem lettem milliomos, de egy szűk évig kihúzhatom, ha állástalanná válnék.

- Egyedül lehet, hogy mégis nehezebb, de nem számolok utána. Egyedül élek, én választottam ezt a lehetőséget, jól érzem magam a bőrömben. Hogy miért, az egy másik történet.

2011-ben már nem vezetem a kiadásokat. Egy év elég volt, tisztábban látok, tudok viszonyítani, elhelyezni magam és a magam által megtermelt értéket. 12 hónap alatt hozzászoktam (elsajátítottam) a mértékkel való költekezést, a vagyonom szemmel tartását, az előrelátást, ez segít a jövőben is megtartani a hasznos szokásokat.

Nem dőzsöltem, de nem is éheztem, nincs káros szenvedélyem, de van több értelmes hobbim. Vigyázok az értékeimre (még a cipősarokra is, mint a nyomorult csinovnyik: most voltam egyetlen csizmámat sarkaltatni, 10! éves téli cipőm bőrét fényezni), nem hagyom a környezetemet (és magamat) lepukkanni, szabadon választott forrásból értesülök a világ dolgairól, talajtalan értelmiségiként hódolok a kultúrárnak, adok az egészségre, kényelemre, szórakozom, nem hanyagolom a rokonaimat, barátaimat... és dolgozom. Napi átlagban 9 órát, júniusban a 30-ból 2 szabadnapom volt, mert hétvégén is pénzt kerestem. A munka nemesít! Így igaz.

Végső tanulság: háborogni csak akkor illik, ha nem tettünk meg mindent a hiba elhárításáért. 2011 nagy kihívása a továbblépés lesz.

Ha netán valaki végzett magán hasonló kutatást, kérem, ossza meg  velem kommentben, vagy e-mailt írva! Szívesen közzétenném kivonatosan.

A megfelelő ihlet, és sajnos a hangosan morfondírozás színvonalát ilyen-olyan módon befolyásoló idő csak nem akar rendelkezésemre állni, pár hete életjelet adtam magamról (aktivitásom, s egy szomorú történet október közepi kommentjeimben érhetők tetten), de olvasóimat sem szeretném teljesen magukra hagyni, tehát egy okos riport papírmagazinból való hosszas kimásolásával hidalom át a saját magamra való várakozás nehéz hónapjait.

Az írás a tótágasra állt évezredünk előtti egészségesebb lelki életet, a pszichológia divattá (sporttá) válásának veszélyeit és tipikus fordulatait ecseteli. Segít, hogy ne várjunk csodát a könyvesboltokat elhalmozó - egyébként okos - könyvektől, sűrüsödő előadásoktól, kurzusoktól, és szakemberhez is csak akkor menjünk, ha hajlandóak vagyunk komolyan venni és mindent beleadni. Egyébként még mindig jól vagyok, csakazértis (néha futó lelkiismeret-furdalásom van emiatt, mert lenne miért aggódnom, de inkább élvezem a pillanatot). Nyílt egy új, barátnémmel közös blog is, oldalt megtalálható.

Elle 2010 november
Az írás első fele az interneten is megjelent (hogy olvassuk tovább a lapszámban), de így teljes. Címe a bejegyzés címe.

Túlelemzett világban élünk, ahol mindenki minden mögött komplex lélektani jelenségeketlát, sejt, láttat és sejtet. Önmegismerünk, feltárunk, megmagyarázunk. Freud bírná, Jung sírna, az eredmény egyelőre felemás.
 
Mutasd meg a fiókjaid, megmondom, ki vagy! Fiókjaink és az általuk szimbolizált rejtett lelki tartalmak – hirdeti egy népszerű internetes ezoterikus-pszichológiai oldal, és állítja, a komód mélyén messzemenő titkokra bukkanhatunk – önmagunkról. Mindennapi életünk szövete ezerszeresen át- meg átpszichologizált, mindenütt hemzsegnek az önjelölt pszichológusok, life coachok, botcsinálta lélekbúvárok. Önismereti kurzusból országszerte lassan több van, mint nyelvtanfolyamból. Létezik spirituális, keleti, nyugati és New Age vállfaj, van kvantumtudattréning és speciális lelkierő-mentáltréning egy hétvégés és három hónapos kiszerelésben, csoportosan vagy egyénileg. Bújjuk a szakkönyveket és az önsegítő könyveket, eljárunk a tanfolyamokra, képben vagyunk – ugyanakkor nem mondható el, hogy kapcsolataink minősége drámai mértékben javult volna.

Ékszer a lelkem

Az ember legérdekesebb témája: önmaga. Tudományosan bizonyított, hogy gondolataink túlnyomó többsége önmagunk, azaz saját problémáink és helyzeteink körül forog. A beszélgetéseket akkor találjuk érdekesnek, ha rólunk vagy minket érintő témákról szólnak. Kevésbé civilizált korokban elsősorban a mindennapi betevő falat állt a gondolkodás középpontjában, később, a felvilágosodás korában meg akartuk érteni, hogyan működik a körülöttünk lévő világ, az emberi test, és a 19. század végén végre levált a vallásról, a filozófiáról és az orvostudományok határterületeiről, és megszületett az új tudományág: a pszichológia. Rengeteg iskolával, módszerrel és elmélettel dübörög előre a modern lélektan, az emberi pszichét feltérképező kanyargós útján. Amerikában a pszichológiai hagyomány fontos alakja Carl Rogers, az ún. humanisztikus pszichológia megalapítója, alapműve a Valakivé válni (1964), és a tengerentúli terápiák legtöbbször az ő tanításainak nyomvonalán haladnak. Magyarországon, ha pszichológiáról beszélünk, legtöbbször a klasszikus freudi pszichoanalízis kulcsszavaival operálunk. Itthon először a múlt század tízes éveiben lett óriási divat a lélektan, amikor is Ferenczi Sándor, Sigmund Freud egyik legközelebbi munkatársa és barátja megalapította a Magyar Pszichoanalitikus Társaságot (1913).

A híres „Budapesti Iskola” azóta is a magyar pszichológiai hagyomány alappillére, de csak az elmúlt 10–20 évben lett elvárás, és az általános műveltség része, hogy az ember tisztában legyen a pszichológia alapfogalmaival. Ez napjainkra önismereti lázzá fokozódott. Dobálózunk a pszichológiából elemelt, különféleképpen értelmezett szakkifejezésekkel, mint „projekció”, „elfojtás” és „tudatalatti” (helyesen tudattalan), mindnyájan értünk hozzá, tanácsokat osztunk, érdeklődünk, foglalkozunk a témával – és gyakran akkor is bevetjük, amikor nem kéne. 

”A pszichológia rólunk szól, a belső mozgatórugóinkról, érzelmi állapotainkról, tudatunk változásairól, viselkedési stratégiáinkról. Ha jobban belegondolunk, mi lehet ennél érdekesebb a világon? – teszi fel a kérdést Révai Katalin pszichiáter, pszichoterapeuta. – Egyáltalán nem meglepő, hogy ennyire népszerű lett mára, és ez az örök emberi kíváncsiságon túl a társadalmi változásoknak is betudható. Régen az emberek szoros kisközösségekben éltek, mindenkinek megvolt a megszabott szerepe, amelyet hosszú időn keresztül tanult és jól begyakorolhatott. Tisztában volt helyzetének társadalmi és egyéb korlátjaival, ebből nagyon ritkán mozdult ki. Az emberek egy közösségen belül ismerték egymást és egymás lehetőségeit, szokásait. Adott volt az is, hogy ki az, aki tanácsot adhat, akihez fordulni lehet, legyen az pap, tanító vagy idősebb családtag. Azóta hihetetlenül nagyot változott a világ, nagyon rövid idő alatt. Mindenki mobilis, kikerülünk eredeti közegünkből, közösségünkből, ahol új, ismeretlen szabályok érvényesek.”

A döntések terhei

Bárhová költözhetünk, bármit csinálhatunk, bármilyen kapcsolataink lehetnek. Az elmúlt korokhoz képest óriási lett a választás szabadsága. Ez nagyon nehéz teher. A pályaválasztásban, a párválasztásban – gyakorlatilag mindenhol lehetőségek végtelen számú sora látszik felkínálkozni, és nekünk nincsenek bejáratott kapaszkodóink, amikor döntéseket hozunk. Hiszen azt sem tudhatjuk, hogy a másik ember milyen körülmények, kompromisszumok és kényszerek hatására hozta meg a saját döntéseit.

Az önismeret kultusza ezen változások egyenes folyománya. Cukrászda Bécsben, Hajóépítés Norvégiában – ha rengeteg szakma közül választhatok, csak akkor tudom a megfelelőt iválasztani, ha alaposan ismerem magam. Találhatok partnert külföldön, a neten, az utcán, virtuálisan és valóságosan; lehet komoly és komolytalan, niytott, zárt, testi, lelki és spirituális kapcsolatom – a bőség zavarában az egyedüli iránytű az, ha én tudom, ki vagyok, és mi az, amit egy kapcsolattól és a partneremtől várok. Ám a tendencia azt mutatja, hogy az önismeret utáni vágy gyakran nem arról szól, amiről kéne: nem az igazsággal akarunk szembesülni, inkább az igazságról alkotott képünkkel.
 
Az önismeret csapdái

"Nem az az önismeret, ha ülök, és magamon gondolkodom, magamat elemzem, mókuskerékszerűen. Nem vezet messzire – állítja Révai Katalin. – Önismeret az, ha fogjuk a túracipőnket, elmegyünk kirándulni, és megéljük, hogy milyenek vagyunk, amikor valaki már harmadszor kér a vizünkből, és pont arra a helyre ül le, ahová mi szerettünk volna. Ha konkrét helyzetekben megmérettetünk, az visszajelzést tud adni arról, hogy kik vagyunk és hogyan működünk. Ezért lehet olyan hihetetlen ön- és emberismereti tréning egy utazás és mindenfajta csoportos élmény, ahol megtanulunk saját viselkedésünkre és érzéseinkre reflektálni. A nyugati civilizációban hangsúlyozottan individuumként tekintünk magunkra. Eltávolodtunk a közösségi létformától, ami régen jellemző volt, és a harmadik világot még ma is jellemzi. A legfontosabb megérteni, megismerni, hogyan érzünk és reagálunk kritikus helyzetekben."

Másrészt – figyelmeztet a terapeuta – az önismereti kurzusok és önfeltáró sikerkönyvek gyakran a reklámokhoz hasonló szlogenekkel élnek: "ha ezt elolvasod, ezt a módszert elsajátítod, ezt a tanfolyamot elvégzed stb,, akkor biztosan jobb minőségű életet élhetsz". Mitgegy kispórolják az önismeretből a kételyt, a rizikót és az esetleges kudarcot is. Pedig ez hosszas, küzdelmekkel teletűzdelt folyamat, és sajnos nincs rá biztos garancia, hogy egyre jobb lesz tőle az életünk. Popper Péter írja: "Téves vélekedés, hogy az önismeret gyógyír. Az önismeret feltétele lehet a gyúgyulásnak, de önmagában nem elég. Előfordulhat, hogy egy önmagáról keveset tudó idegbolond az önismeret hatására egy önmagáról sokat tudó idegbolonddá változik."

De ha nem is vagyunk idegbolondok, az biztos, hogy az önismeret során sok olyan, mélyre temetett lelki tartalom kerülhet felszínre, amellyel szembesülni a legkevésbé sem kényelmes. Az önmagunk elviselését segítő illúziók szertefoszlásával nem köszönt be a szép új világ, sokkal inkább olyan, ahol nincs hová hátrálni, bevált menekülési útvonalaink eltűnnek, önámító stratégiáink lelepleződnek: ottállunk pőrén, és meglehet, hogy dideregve. 

"Amikor valaki egy pszichoterápia kezdetén leül velem szemben, gyakran úgy érzi, a tény, hogy eljött, már önmagában elég a sikerhez – jegyzi meg Révai. – De mindig megkérdem, hogy miért is jött. Hogy mit vár a terápiától, tőlem. Hogy én oldjam meg a problémáit helyette? Ígérjek boldogságot és örök életet? Felmentsem a felelősség alól? Ha azt látom, hogy valaki így áll hozzá a terápiához, inkább eltanácsolom tőle."
 
Megfejtettelek!

Természetesen, ha boldogabbá nem feltétlenül tesz az önismeret, bölcsebbé és így mások felé megértőbbé talán igen. De mint minden tudás, gyakran válik fegyverré. Sok (pár)kapcsolati probléma okozója a fent említett túlpszichologizálás, döntően inkább a nők, mint a férfiak részéről. A nők hajlamosabbak arra, hogy gyakorlati megoldások helyett egy helyzetet a végletekig elemezzenek, partnerül viselkedését címkézzék, és pszichológiai ismereteik birtokában saját készítésű analízist nyújtsanak át a másiknak – saját szemszögük által erősen torzítottan, persze.

"Mindenfajta kommunikáció központi része, hogy hatni tudok a másikra – mutat rá Révai Katalin. – Ha valaki a másik viselkedését kéretlenül minősíti és pszichológiai szempontból 'megfejti', akkor a szándéka, hogy a másik fölé emelkedjen: látod, oylan fantasztikusan okos vagyok, hogy teljesen átlátom, mit miért cisnálsz. Ha ez öntudatlan, akkor lehet játszma, ha tudatos, az már manipuláció. Felmerül a kérdés, miért van valakinek szüksége ilyen jellegű erőfölényre? És itt ismét visszakanyarodunk a kapaszkodók nélküli, szabad verseny által hajtott, szorongást keltő világunkhozahol elvárás, hogy mindig mindent kézben tarts, mindent tudj és érts."

Ha leszámolunk az illúzióval, hogy ez sikerülhet, az önismeret, az önsegítő pszicológia, a pszichoterápia komoly segítséget jelenthet. De a pszichológiai simeretek növekedése nem egyenesen arányos a megvilágosodással és a harmonikus élettel. Egyszer Hegelt, a híres német filozófust megkérdezték, hogy a logika tanulása logikusabbá teszi-e a gondolkodást. "Körülbelül annyira, mint amenynire az emésztés fiziológiájának ismerete megjavítja az emésztést" - felelte Hegel.
 
Galán Angéla

Visszajelzés

Címkék: közérzet testvér

2010.05.26. 11:38

Látom, megugrott az olvasottsági statisztika, ezúton jelentkezem, nem adtam fel a blogírást, csak nem túl rózsás a helyzetem mostanában, átértékelésre kényszerített a történelem sötét magatartása. Még mindig jól vagyok, de éppen erősen törekszem rá, hogy ez így is maradjon, esetleg tartósan. Majd erről is írok, nézek egy kis pozitív ihlet után.

Maradok, jó napot, finom kajákat,
Karna

Mivel már oly régóta húzom az időt előzőleg beharangozott posztommal (túl nagy falat, nálam ez minimum félnapos munka, ma már szinte nekiálltam), hogy előbb inkább ideteszem a következő egybites kulimászom elkészítési módját. Talán szerény (és nem egymást követő napokon történt) konyhámbéli sikereim mondatják velem, de kijelenthetem, hogy ez a legfinomabb az eddigi találmányaim közül. Fotóval sajnos most sem szolgálhatok, legközelebb nem mulasztom el. Már formálódik is, melyik bátor tettem lesz itt a sorozat folytatásaként.

Kozmobengan

Hozzávalók 2-3 személyre

- 3 gerezd fokhagyma
- 1 vöröshagyma
- 1 kisebb padlizsán (hindiül bengan)
- 1 kis doboz hagyományos sűrített paradicsom
- 1 doboz (sovány) tejföl
- 1 vékony szár újhagyma
- 2 paradicsom
- olaj, só

Fűszerek

- zöldkardamom
- TRS hot madras curry powder (márka mindegy, de ez minden nagyobb boltban kapható)
- őrölt gyömbér
- egész köménymag
- egész római köménymag
- egész bors
- frissen őrölt bors
- szárított tárkony

Valamennyi olajat melegítek serpenyőben (megítélésem szerint nem sajnálom), beleteszem a felaprózott hagymát, a fűszereket (kivétel frissen őrölt bors), a 8mm-esre felszeletelt padlizsánt. Kislángon sütöm, hozzáteszem a paradicsomot, rotty, 2 fokhagymát törve, sűrített paradicsomot (a speciális íze miatt is), kis pohár vizet. Tovább rotty, tejfölt kap, maradék fokhagymát csak felvágva és az újhagymát, őrölt bors, utolsó rotty még vagy 15 percig (összesen kb 30 perc, nem baj, ha kicsit néha kozmál, az grilles hatást ad neki, de azért 2 percenként kavarjuk át). Mire rendesen kicuppan az olaj a szószból, kész.

Én egyedül, egyszerre ettem meg, az 50 kilómmal. Minden évszakban hatása van, az indiaitól az olaszon át a magyarig mindent bele lehet képzelni. (A kajacím a hindi padlizsán és a kozmopolita összeírása.)

Bár már írtam harmadjára néhány isteni tapasról az Olívaolaj c. bejegyzésben (utolsó 2 bekezdés), de az általam gyalázatosan felderítetlen konyhaterülethez méltóbb bonyolultságú étel leírásával most szolgálnék - bónusz kőrözöttel. Sorozatom inkább arra jó (mert elvileg mindenki tud ilyesmiket sütni), hogy a kekszek, bolti dobozos saláták, szendvicskrémek és E-vel telített toast-kenyerek világából mi is (anti-konyhatündérek) álljunk át erre, mert egészséges, olcsó, gyors és finom. Vagy mert mostanában próbáltam ki, illetve épp csináltam magamnak.

Nemrég nagy sétálhatnékom támadt fővárosunk Duna menti belterületein, mire betévedtem a Nagycsarnokba, és a nemtudomhányadik pultnál beleszerettem egy tökbe. Abba a fajtába, ami egy kis fantáziával egészen közeli rokona a cukkininek és - főleg - a padlizsánnak. Hazaviszem, kirántom! Mellévettem egy uborkát is, sose lehet tudni, hogy a nagy kreativitásban mit eszelek ki fakanállal a kezemben. Szüleim nemrég kezembe nyomtak egy doboz friss sütésű pékárúból előállított zsemlemorzsát (K*chenfürst) (*=ü), és minden egyéb hozzávaló ott lapult a hűtőben vagy a kamrában: ezek szemrevételével (fokhagyma, joghurt) kialakult a köret is.

Rántott tök uborkasalátával

Hozzávalók 2-3 személyre

- 1 kis, hosszúkás (zöld) tök
- 2 tojás
- néhány evőkanál liszt
- néhány evőkanál zsemlemorzsa
- pár deci olaj
- só

Megmosom és meghámozom a tököt, kb 6-8 milliméteres karikákra vágom. Megforgatom a lisztben, a megsózott tojásban, morzsában (ha túl vékony a ruha, megismétlem), és közepes lángon néhány percig sütöm az egyik, majd másik (majd esetleg megint egyik, míg aranybarna nem lesz) oldalát annyi olajban, amiben nem úszik. Több körben lesz kész, a tányérra, vagy tálba, amire kiszedem, egy papírtörlőt teszek, majd a tetejét is inkább papírral, vagy konyharuhával fedem le, mert a fedő, fólia megvizesíti egy idő után.

Ezzel kész is volnánk, jöhet a fanyar, klasszikus, pofonegyszerű köret, amit képes voltam harmincévesen életemben először elkészíteni. Jobb, később, mint soha, nemde? Sőt, ezt csináljuk meg előbb, hogy a hűtőben érhessen egy kcisit, és nem mellesleg ne hűljön ki a tök.

- 1 fél nagy (vagy 1 kis) kígyóuborka
- 1,5 joghurt
- 2 nagy gerezd fokhagyma
- só, frissen őrölt bors, ízlés szerint őrölr édespaprika (én nem tettem bele)

Kiöntöm a joghurtot, 1-2 kis csipet sót kap, török bele borsot. A fokhagymát foghagymatörő híján apróra vágom, és késheggyel kilapítom a deszkán, ezt keverem bele még, majd hajszálvékony szeletekre vágom vagy reszelem (azon is van talán uborkaszeletelő) az uborkát, rögtön mehet bele a joghurtba. Egy tányérra mehet a két tétel, pompásan illenek egymásoz.

A bónusz a kőrözött, mivel ez sem kíván több diplomát vagy évtizedes gyakorlatot, külön posztot sem kap. Egy túróhoz keverek egy tejfölt (a tehén és az emberiség egyik legnagyobb ajándéka), puha, kb fél vajat, kis mustárt. Apróra darabolok egy kis fej vöröshagymát, belekeverem legalább 1 kiskanálnyi köménymaggal. Só ide is jöhet, akárcsak frissen őrölt bors, és a lényeg, őrölt édespaprika - ebből annyi, amíg kellemes színe nem lesz (én a rózsaszínnál megállok). Ez az én hagymás-köményes-savanykás kőrözöttem. Frissen pirított kenéyren tálaljuk és jóízűen befaljuk.

(Felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire nem szoktam főzni, vajon mit eszem nap mint nap? Munkahelyemen konyha nem lévén, kénytelen vagyok mindennap kimenni melegételért, szerencsémre van a közelben egy megbízható, olcsó, főzeléket és egyéb hagyományos ételeket kínáló hely.)

A történet nem annyira komoly, mint a cím után lehetne, de úgy sikerült eltöltenem egy egy hetet tele sztresszes kivitelezési buktakókkal, hogy belefért három apró "jóság", pontosabban korrektség, sportszerűség, kis nagyvonalúsággal fűszerezve (erről jut eszembe, hihetetlenül finom volt a marhapörkölt a rendezvényen, hiába, nem lehet kikerülni a vöröshúst). A hármas szám sarkallt a megírására, és az, hogy eddig nem erről az oldalról ismertem magamat - hogy barátságos kifejezéssel éljek.

Egy játékos versenyünk zaljott a közelmúltban, melynek dobogósait rendszerint kupával, érmekkel jutalmazzuk már jópár éve. A két tucat kiscsapatos résztvevő a fairplay megszállottja, így jómagam is. Az egymás elleni meccsek közepesen bonyolult pontozást kapnak, amin sokminden múlik, továbbjutás, pontszerzési esélyek, beleértve az aktuális időbeosztást. Ezzel gyűlt meg legelőször a bajom, mert egészen kivételes módon teljes pontazonosságunk alakult ki egy vendégcsapattal, éppen egy 2 órás idősáv határán, tehát feltétlenül dönteni kellett, "ki a jobb". Ezt az íratlan szabályoknak megfelelően pénzfeldobással döntöttük el - az írást választottam, vesztettünk. Ami a történet pikantériája, hogy a versenybíró elszámolta a pontozás egyik összetevőjét (a javunkra), tulajdonképpen unalmamban néztem utána. Maradhattam volna csöndben is, de inkább megmutattam a dokumentumot. Az élet kicsiben, mert itt nincsenek komoly következmények - végül feljebb kapaszkodtunk, mint a vendégek.

Egy másik találkozón az ellenfél hibázott, hozzáért valamihez, amihez nem kellett volna, erre azért figyelmeztettem, mert maguknak ártott: ha nem ért volna hozzá, jobban járnak. Ilyenkor nekem van döntési jogom, hogy átrendezem-e a játéktáblát, amit barátságos ellenfélként nem tettem meg, inkább nagyjából oda toltam a bábút, ahova szerintem eredetileg kerülhetett (az ellenfél szerint kiesett volna). Ezen később pontot vesztettünk játék közben, de végül ez lett az első meccs, amit megnyertünk. Emelt fővel, és nem titkoltan jószívvel tettem, amit tettem, mert itt a szemben állók valójában jóbarátok. A befejező játékban ellenfélként az irántunk többször nagyvonalúságot mutató főszervezőket kaptuk, akik hiányosan szálltak velünk harcba, ezért vezetőként megkértem egy csapattagomat, hogy legyen erre tekintettel, és nézze végig "kispadról" a finálét. Épp, hogy nem nyertünk, de végül az egész csapatom ezt a meccset emelte ki igazi küzdelemnek, sértődésnek nyoma sem volt.

Az igazságpárti tevékenység "fílingje" megérintett, eredetleg minden-mindegy sugallatra cselekedtem, de most úgy látom, új gyakorlatra tettem szert. Egészen biztos, hogy a körülöttem élő emberek, barátok között vannak olyanok, akiknek ez természetes, épp ezért örülök, hogy lassan nekem is az lesz. Ha hinnék a reinkarnációban (márpedig nem utasítom el), bizonyára még újonc vagyok itt, valahol a kisgyerek állapot környékén lehetek, aki természetes önzését kinőlve az adakozást is megtanulja (használni), békésebbé, elfogadóbbá válik.

Adrenalin

A történethez sajnos hozzátartozik, hogy voltak egyéb helyzetek, amiket nagyon nehezen viseltem, egyszerűen azért, mert gyenge idegzetű vagyok, kivételesen hajlamos a lámpalázra, idegeskedésre, stresszre: az előbbi a megemelkedett vérnyomással riadóztatja az agy és az izomzat olyan, alvó, eldugott rétegeit is, amik segíthetnek elfeledett emlékekkel segíteni rajtunk, magasabb fordulatszámra állítani az előbányászásukat, vagy a reakcióidőnket, illetve az izmainkkal menekülőra fogni, hiszen sokezer éve leginkább ez jelentette a vészhelyzetet (az állatoknál ma is), ma inkább egy államvizsga. Az idegeskedés egy közelgő vagy egy közelmúlt esemény "kommentálása", ennek is inkább negatív előjele van, bár a menyasszony is ideges a nagy napon. A stressz már kifejezetten negatív, és nem is találták fel olyan régen, mert nem látványos, sokszor a gazdája sem fogalmazza meg. A stressz együtt jár a szorongással, enyhe, de tartós, és nehezen írható kürül a tárgya.

Ismerek néhány irígylésre méltó embert, akik hírból sem ismerik a lámpaláz testet-lelket kifacsaró érzését, amikor egy annál fontosabb helyzetben kell(ene) bizonyítani, és persze az átlagnál is roszzabbul megy. Mert a vérnyomásunk az egekben, tenyerünk izzad, gyomrunk teniszlabdányi, tartásunk görnyedt, térdünk megroggyan, arcunk piros vagy fehér, hangunk remeg és halk, szemünk kétségbeesett, beszédünk kusza, a tudományunk, nos, ami a legfontosabb volna, az meg rendre cserbenhagy. Leginkább vizsgákon találkozott már majdnem mindenki ezzel, és akik színpadra álltak, a nagy nyilvánosság előtti (lehetséges) "megszégyenülés" érzését is ismerik - kivéve, akik, mint írtam, valamiért mégsem. Egy táncos ismerősöm órákkal a fellépése előtt megjelenik, hogy kellően felspannolja magát, mert akkor nem csak egy otthoni próbának éli meg az estét, ahogy egyébként mindig szokta, mert nem tud kizökkenni.

Nekem nem kell ejtőernyővel ugrálnom az adrenalin-fröccsért (elég rágondolnom...), ez a tulajdonságom igencsak megkeserítette az érettségi és diploma környékét, művészként pedig a színpadközeliséget. De igyekszem segíteni rajta, mégpedig, hogy újra meg újra elvállalok olyan helyzeteket, munkákat, ahol képletesen mindig meghalok és újjászületek a pozitív stressztől, vagyis a lámpaláztól. Szétesem előtte már napokkal, sírásra áll előtte órákkal, valahol egy idegen (ijesztő vagy felemelő) világban úszom alatta, utána pedig megerősödve, új gondolatokkal, megilletődve, pozitívan távozom. Két hete egy új előadásomon annyira remegett a kezem, hogy hozzá kellett szorítanom az asztal lapjához. Nem tudtam, hogy az megváltozott körülmények között hogy fogok teljesíteni. Jól sikerült, mint azelőtt mindig, jutalomként újabbat haraptam a világsütiből, ízlelgetem, emésztgetem. Nem falom fel, de nem is hagyom megszáradni. Érdemes megismerni és megszelidíteni azt, ami nincs rendben, hogy a további élet(ek)ben több figyelem jusson a... kinek mire. A jóra.

Utóirat: Unokatesómmal találkoztam azon a héten, összeölelkeztünk, semmit sem változott. Húga küldött magukról egy esküvői fotót, vele pedig eljött az élettársa. Vidám, soknyelvű hétvége volt (20 éve nemigen használta, de nem felejtett magyarul), értelmes, barátságos, jó ízlésű felnőtt lett, tisztáztuk, hogy mi, gyerekek, ebből az egészből szerencsésen kimaradtunk, szüleink előtt tapintatból elhallgatjuk, ami történt, de nekünk annál többet jelentett.

A bogger én vagyok

Címkék: blog

2009.08.19. 12:00

"Az év embere Te vagy. A 60 millió blogoló közül én vagyok az egyik. El akarom mondani, meg akarom mutatni, és Te elolvasod. Van ebben valami felemelő. Nekem egy világot nyitott meg a háló. Nem szigetelődtem el senkitől, ellenkezőleg. Most már akkor is van időm Rátok, ha éppen nincs. Most." (2006 december 23.).

Így, egy névmással emlékezett meg pár éve a világ egyik vezető papírmédiája híres címlapján a webkettő térhódításáról és összességében jó hatásairól, amikor már nem pénz és kapcsolatok és iskolai papírok (bár írni azért illik tudni) kérdése az, hogy az információ és az önkifejezés elborítsa a világot tekintet nélkül az írás hírértékére, vagy értelmére. És amitől vonzó: elérhető legyen.

Azóta több blogot nyitottam, ezekből néhány vagy már befejeződött, vagy megrekedt az első posztnál. 600 bejegyzés, oldalletöltés ezrével, kommentek (tanácsok) százával, új kapcsolatokra, nem ritkán valódi barátokra, vagy éppen párkapcsolatra leltem. Tegnap pedig a lelkesedés elvitt a szolgáltató első nyílt napjára, ahol következmények nélkül megismerkedtem - többek között - sztahanovval, bandesszel, zsigodoktorral, syntaxerrorral, utcamacskával, folyékonykenyérrel, összetalálkoztam route66-szel, fotóztam, közepes eredménnyel ("Eminens júzer") levizsgáztam, és igazolványtulajdonos lettem, miközben a vadászgépek lágy muzsikája kísérte fröccsfogyasztásomat. Jól szórakoztam, ezúton is köszönöm a tartalmas estét.

Margó: a bogger kifejezés egy a beharangozóban azóta sajnos már javított elírás eredménye.

Különös találkozóra készülök. Életem felében, 16 éve nem találkoztam anyai ági unokatestvéreimmel, két velem hasonló korú lánnyal (most már inkább felnőttek). Kisgyerekkorunk óta sülve-főve együtt voltunk - nővéremmel hármasban, mint 3 testvér, mert a kisebbik lány a szemünk előtt született és cseperedett, sokáig nem vehetett részt kezdődő pubertás kori ökörködéseinkben, no meg anyjának "hála" nem is tudott magyarul. Az említett lányok ugyanis nem magyar állampolgárok, talán nem is itt születtek, apjuk nyugat-európai (hadd ne említsek közelebbi országot, az egyik latin a sok közül). A nagy ünnepeken, mint Karácsony-Szilveszter és Húsvét, valamint egész nyárra való idelátogatásuk meghatározta iskoláskoromat, ők voltak a rokonság. Apai ágon egy egész generációval idősebbek a hasonló rokonaim, ott már másodunokatestvériság alakult ki felnőtt korunkra - 20 km-re szülővárosomtól.

Egy idő után aztán már nem jöttek unokatesómék. Összekülönböztek a családfejek. És minket, gyerekeket ezer kilométerekre és bizonytalan hosszú évekre elválasztottak egymástól, megcsonkítva az amúgy is szűk rokonságot (akkoriban nem volt internet, mobiltelefon). Felnőttem, néha, amikor azon a nyelven kényszerültem megszólalni, eszembe jutottak a régi szép idők, felhőtlen gyerekkor. Emlékeztem, hogy milyen nevű városban élnek (éltek?), szüleimet ilyesmiről nem merném faggatni. Felkerestem a városvezetés honlapját, és írtam egy udvarias levelet, hogy keresem az unokatetvéreimet, körbeírtam az összes lehetséges nevet, ami eszembe jutott. Fél évre rá kaptam egy válaszlevelet, az idősebbik lánytól, hogy elnézést kér, de nemrég kaptak a városból értesítést, évekkel azelőtt elköltöztek. Végig futott rajtam a hideg. Szüleimnek nem beszéltem róla (szerintem nem is fogok, felesleges), itt, a fővárosban fogunk összetalálkozni jövő héten. Nem nagy durranás a történet, de számomra hihetetlen.

Ó, internet. Egy kedves horvát barátom mondta egyszer, aki lelkes amatőr családfakutató, hogy az interneten mindenkinek a nyomára bukkanhatok előbb-utóbb. Igaza lett. Még évekkel ezelőtt kis híján beleházasodtam egy olyan családba, ahol a legszűkebb körű összejövetel is 30 főnél kezdődött. Szerettem ott lenni. Én a lehetséges esküvőmre fele ennyi rokont sem tudnék meghívni, ha mindenkinek szólok, akit segítség nélkül el tudok érni. Mert vannak még nagynénik, nagybácsik, akiknek jószerivel csak a nevét tudom, de a leszármazottairól már semmit, mert még régebb óta megszűnt a kapcsolattartás, hasonló okok miatt. Ők tulajdonképpen ismeretlenek, minek is erőltetném. De most egy régi "ismerőst" látok újra, és egyelőre nem férek a bőrömbe. Emlékszik még az anyanyelvére vajon? Megértjük majd egymást? Szívesen fogunk beszélni a régi dolgokról, érdekelni fogjuk egymást? Igen, igen, igen. Nekünk nincs okunk haragra, felnőttek vagyunk, önállóan döntünk, közlekedünk. Valamit vissza fogok kapni. Ujjé.

Egy napi elfoglaltságot követelő tevékenységről írnék a megszokott saját, benyomás-alapú stílusomban egy rövid gondolatmenetet. Engem a szüleim nagy tisztaságra neveltek, minden nap mosogatás, felmosás, heti takarítás: portörlés, porszívó (1975-ös Paкeta), polcokon, fiókban rend, tányér mellett szalvéta, cipővel csak a szabad ég alatt, ahova az állat is száműzve volt ("macskázás" után kézmosás forró vízzel, szappannal, létezik egy makacs, bennük előforduló élősködő, ami az agyterületet támadja). Gallérunk mindig tiszta, minden nap zuhany és új alsónemű tetőtől talpig. Így nőttünk föl a nővéremmel, és nem vagyunk szénanáthásak, holott körülöttem most szó szerint mindenki tüsszög. Mert volt egy nagy kertünk, ahol már félévesen hasaltunk a fűben, orálisan ismerkedtünk a bogarakkal és a gazokkal, tapogattuk a macskát, vizsgáltuk a sünkakát, piszkáltuk a csiga szemét, huzigáltuk a varangy lábát. Van különbség?

Egy felmérés szerint azok a gyerekek kerülik el a szénanátha kialakulását, akik első néhány évüket vadvirágok, és - most tessék figyelni - tenyészállatok ürüléke között töltik (leginkább ló, szarvasmarha). Arról nem is beszélve, hogy nem fogja el feleslegesen a félelem, ha alkalomadtán egy kis állatot, vagy rovart lát. Pár éve egy falusi táborozás estéjén a konferenciaterembe beugrált egy gyögyörű, vakítóan zöld levelibéka. Meglett férfiak, többdiplomás nők ugrottak fel, és csak akkor hittem el, hogy komyolan gondolják, amikor a terem kiürítésének gondolatát egyöntetűen egyszerűbbnek találták, mint a béka kicipelését. Hátsó sorból jelentkeztem, hogy én hatékonyabban megoldom. Odamentem szegény rémült állathoz, megfogtam (ijedt morajlás), és elindultam kifelé - előtte néhányan odamerészkedtek, hogy azért hadd nézzék meg, ilyet még nem láttak.

Nekem is van azért szerencsétlen hozzáállásom bizonyos dolgokhoz, egész pontosan a romlott ételhez. Az imént bogarásztam ki egy falánk jószágot apám vilmoskörtéjéből, mielőtt megettem (a körtét), de ha már penészes, vagy büdös, erjedt, kuka, és az étvágyam is elmegy, kiver a víz, borzolja az idegeimet. Romlott, haszontalan, fertőző, veszélyes. Egy szemmel láthatóan piszkosan (nem rendetlenül) tartott otthonban hihetetlenül rosszul érzem magam, amikor a konyhában mindenhez hozzáérve szó szerint ragadok, vagy szagról találom meg az illemhelyiséget, vagy a szőnyegnek terepszíne van a cipő folyamatos használatától, kutya/macskaszőr diszíti a portól szürkéllő felületeket. Nem így a hatlábú (brekegő, csúszó) betolakodók trásaságában. Télen át őriztem egy pókot egy kellően eldugott sarokban (neve is lett: Gyárfás), ezüstös pikkelykéim, nagy selyemfutóim, pincebogaraim büntetlenül dorbézolnak a padlón (a molylepke nem ilyen szerencsés, sem a szúnyog), a baracra rajzó muslincákat legyezővel kergetem szét határozatlan időnként.

Ők - számomra - tiszták. Hiába mászik a porban, egy teljes értékű, egészséges élőlény, nem egy hat (nyolc) lábon közlekedő, vagy négy lábon ugráló fertőzés. Csótány persze kivétel, szerencsére olyan nincs nálam (szomszédban már igen), ellenük rendesen szigetelt nyílászárókkal, padlóillesztésel, folyamatosan tisztán tartott szekrény alatti zugokkal, fertőtlenített lefolyókkal, elzárt ételmaradékokkal, jól záró szemetessel védekezem, és nem méreggel. Ha már megjelent, akkor sajnos muszáj. De a joker még így is a mi kezünkben van, mert egy kiadós ijedséget követve teljes testsúlyunkkal véget vethetünk körömnyi életének. Ami fordítva ugyancsak nem mondható el. Kullancs szintén más kérdés, életveszélyes betegségeket terjeszt.

Összeszorult érzékszervekkel szoktam nézni az olyan tudósításokat, amikor a kamerás olyan helyekre téved, amiről nekünk, blogoló európaiaknak fogalma sincs (legalábbis kizárólag csak fogalma van). Szeméttelep Dél-Amerikában, Indiában, ki tudja, milyen időközönként tisztálkodó emberek, gyerekek keresgélik a megélhetésüket - és felteszem, viszonylag egészségesek. Szervezetük ellenáll, a nem embernek való környezetben felkészültek, és állják a sarat. Mi már odautazva nem tudnánk utánuk csinálni, még ha közben eszünket is vesztenénk, az immunrendszerünk feladná. Ha néhanapján meglátok egy magából kifordult hajléktalant (pontosabban megérzem, és odakapom a fejem), első gondolatom mindig az, hogy mióta él így, és vajon meddig bírja. (Hogy miért, arra semmilyen igazságtartalmú választ nem tudnék adni, de nem is erről posztolok.)

India egészen eleurópaiasodott, de a higiénia alatt ma is mást értenek, mint mi. Nem gyatrább, csak más (wc-papír helyett vizet használnak, a tifusz általános betegség még arrafelé). Rendszeresen kijáró indológus ismerőseim kategorikusan visszautasítják a csapvizet, jégkockát, hámozatlan gyümölcsöt, mert tudják, ahhoz az ő szervezetük nem szokott hozzá, és nem is fog. Mongóliában lócitromból építik a kemencét, afrikában is állati ürülékkel tüzelnek, a higiénia fellegvárában, Japánban pedig fecskesalakot esznek ínyenc fogásként... Nem szeretnék ilyen irányba elmenni, csak érdekes, hogy a legfertőzőbb, halálos baktériumokkal telített végtermék, amitől én simán agyvizet kapok, máshol hasznos családtag.

Piszkos tehát, vagy sem? Mennyire óvakodjunk tőle? Hol a határ, mi szabja meg? Fontosnak tartom, hogy gyermekeink megismerkedjenek a "dzsuvával", nem lesznek felesleges fóbiáik, szervezetük kellően megerősödik. De mindezt felügyelettel, mert nem minden pók ehető, időben meg kell tanulnia vigyázni a jobb ruháira, és hozzászoknia a tiszta otthonhoz, hogy kapósabb legyen leendő barátja-barátnője (anyósa-apósa) szemében. A gyümölcsöket, zöldségeket mossuk és/vagy hámozzuk (apu szokta a kertből enni benzines kézzel, remélem, inkább használ, mint árt neki), húsokat feltétlenül süssük, és így már el is érkeztünk az evéshez, ami belül tett minket túlérzékennyé a környezettel, mert nyers húst ma már nem ajánlatos ennünk (dícsérem a francia konyhát, de sületlen marhát nem ennék, kellemetlen vendégek bújhatnak meg az izomrostok között), pedig házikedvenceinknek akár napi eledel lehet. Hallani "farkasgyerekekről", akiket erdőben, kutyaházban, itt-ott felejtettek, és kutya barátaik nevelték fel őket.

Talán minden kisgyerekkorban dől el. Ezért jó odafigyelni, engedni egy szükséges mértékig, amíg még ránk hallgatnak, de aztán futni az orvoshoz védőoltásért, mert nem attól lesz valaki "bio", hogy újra utat enged halálos kóroknak a fanatikusságával. Felelünk egymásért, egymás között, egymással élünk, ez lehet az alsó határ. A felső sincs messzebb, jó esetben magunk választjuk és alakítjuk a környezetünket, ahová a barátaink, családunk is beletartozik. Az otthonunk, ahol jól érezzük magunkat, vendégeinket jól tartjuk, gyermekeinket felelősen felneveljük, hogy barátságban éljenek a természettel (fúj, dob el, piszkos!*).

* Még mielőtt valakinek álmatlan éjszakát okoznék, ez csak egy vicces hátizsák

Merész gondolat egy ennyire ősi, bevált, a gasztronómiával minimum egyidős ínyencségről írni, ami hol éppen jó sütésre, máshol aranyárban mérik, szeretik, nem zseretik - de egy biztos: ne vondmeg magadtól azt, ami jó, márpedig az olívaolaj, ha jól választod ki, nagyon jó. Folyékony arany.

A saját rajongásom sarkallt a körülírásra, és 2 általam rendszeres felhasználási területet is kiböknék, egyperces receptek alapján. A történelem ki is merülne annyiban, ami már fent elhangzott, a mediterrán európája használta sütni, kenni, ízesíteni (világítani tudtommal nem). Az arabok szezámolajat használnak (velem nehezen lehez pirított szezámmagos péksüteményeket megetetni, nem szeretem), mink szotyolaolajat errefelé, van, hogy repcét. De a híres, egészséges-és-finom "mediterrán" konyha olívát, abból is több félét. Itt elég két nagy csoportját megemlítenem, mégpedig van extra szűz (extra virgine) - ez azt jelenti, hogy az első sajtolásból teszik félre, amit a második és sokadik is követ, de az már nem lesz olyan sötét, zamatos és emiatt értékes, ehhez a szűz jelzőt nem teszik hozzá. Viszont ez olcsóbb is, kiválóan fel lehet haszálni a serpenyős sütéshez, amihez a szűz levésbé alkalmas, hiszen képes a nagy hő hatására megkeseredni.

Az olasz olajak a legelterjettebbek nálunk (van még spanyol és görög is), nincs is velük baj, csak a boltok polcaira a közepes minőség kerül, hiszen a paprikagoulasch sertéspörkölt magyarembernek az bőven elég, hát még ha meg is tudja fizetni. Viszont van egy bolt a Király utcában, a D*lce (agyon flashelt weboldaluk), ahol mélyen a zsebünkbe nyúlva olyan nedűt kapunk, amit kispohárból is ihatunk közvetlen. Én egy jóbarátomtól kaptam egy fehér csatosüvegűt (C*lvi, a kép nem őszinte, mert zavarosnak zavaros volt, de zöld, nem sárga), úgy kellet lefogni, hogy "kárba nem vesszen" a számban. Akkoriban szoktam hozzá a divatos mozarella és kevésbé divatos feta kombinációkhoz, amitől feljött rám 3 kiló (52-ről 55 lettem), mert ezeknek a huncut friss fehér sajtoknak ugyanúgy 40-45%-nyi zsírtartalmuk van, mint az erősebb szagú, érettebb finomságoknak.

Apropó, fehér sajt. Az indiai paneer is ide tartozik, ezt kis szerencsével házilag is elkészíthetjük kb egy óra alatt. Jó (mit jó, kiváló) tulajdonságaihoz tartozik, hogy lehet serpenyőben sütni, egészben marad, mint egy húsdarab. Piacon vegyünk 2-3 liter zsíros, friss tehéntejet (a bolti 3,5% kevés ehhez), forraljuk fel, hátha még nem tették meg, öntsünk bele kispohárnyi citromlevet, és főzzük egészen addig, amíg az átlátszó savó ki nem higul a tetejére. Ekkor szűrjük le egy vászonban, a tejfehérje szépen ott marad, csöpögtessük úgy egy órát, és kész a mű. Száraz lesz, nem túl ízletes, de ez a tofunál milliószor jobb a hús helyettesítésére (amenyiben laktovega). Paradicsomos-hagymás-fűszeres szószokban pácolva egy hirtelen serpenyőétel, nem fogunk tudni róla lemondani. A mozarella és a feta nem tudom, hogyan készül, de hasonlóan rövid idő alatt (a mozarella szerintem fől egy kicsit), az előbbi tökéletesen ízmentes, az utóbbi sós, mert azzal készül, és fanyar enyhén. És mennyei.

A márkás, extra szűz olajak között is van különbség. Az egyik legmegbízhatóbb volt számomra az Ol*talia (kép), egészen addig, amíg a Király utcai nosztalgia Cs*mege boltban sikerült vásárolnom egy avas példányt, illetve a csatosüveges megkóstolásáig. Az ugyanis hamar elfogyott, ez pedig a nyomába sem ér. Keserű, ami talán annak tudható be, hogy a készítésnél a magját is beledarálták. És világosabb is, nem olyan méregzöld. Mert a minőséget a szín is mutathatja, sajnos az üvegek maguk is zöldek, nekem szerencsém volt a fehérrel. A zöld a hidegen sajtolt.

Na jöjjön a felhasználási terület á Karnamantra: az eredeti mozarella saláta. Hozzávalók: kerben rendesen beérett, mézédes paradicsom (most ettem a szüleimnél, kicsordult a könnyem, hogy ilyen is van, a boltiakat féléretten szedik, ami 1 napra rá szépen bepirosodik, kipróbáltuk - a miénk csak amolyan sápadt sárgáspiros, de az íze, kérem...), egész mozarella (nem az az apró, és nem light, mert az eheteten, na annak van íze, de rossz, és nem "pizza" szeletelt, mert az romlott maradékból van ömlesztve és túlfűszerezve), capribogyó (bizonyám), egész bors, friss, piros bazsalikomlevél (zöldségeseknél szokott lenni), szárított, morzsolt oregano. Só, citrom, olajbogyó nem kell. A paradicsomot karikákra vágom, éles késsel, hogy ne folyjon szét, és körberakom egy lapos tányéron. A fetát lecsöpögtetem, szeletekre vágom, most jól jön, hogy így érdes lesz a felülete, mert megtapad rajta az olaj és a fűszer, és középen szétteregetem. Ráöntök valami jó minőségű szűz olívaolajat (nem sajnálom...), rászórok capribogyót, frissan őrlök borsot, bőségesen szórok oreganót, ez hozza ki majd az ízért, és koronaként ráhelyezek sok szép sötétbordó bazsalikomlevelet, amit majd nem átallok megenni. Nagyon jó étvágyat. Én ki szoktam inni a végén megmaradt olajat, amiben jelen van a sajt leve, a fűszerek és egy kis paradicsomlé is.

Egy egyszerűbb, ám annál ízletesebb variáció a fetapas (saját elnevezés), melyhez hasonlót a Két Sz*r*csen étteremben a 'Tapas' (falatkák) előételeknél kínálnak. Kell hozzá feta (vagy más, görögös fantázianevű, krémfehér lágy sajt), oregano, egész bors, rózsabors. A fetát alaktalan darabokra szedve egy kis tálkába teszem (tenyérnyi tál elég, az alján egyenletesen tudjon terülni az olaj, ne legyen 2-3 centinél mélyebb, de annyi kell), nyakonöntöm az olajjal, kis borsot török rá, körbehintem rózsaborssal, oreganóval (azt sem sajnálom), pár percre beteszem a hűtőbe összeérni, majd beleállítok egy apró villát, és örülök az életnek. A görög salátát mindenki ismeri, plusz uborka és olajbogyó, kis citromlé, esetleg apró sós hal. Lehet a sajtokat variálni is, serpenyőben paradicsomot 20 mp-re megfuttatok, sajtot morzsolok rá, vagy a mozarellát is futtatok, nyakonöntöm hideg olajjal a végén, fűszerek... esetleg cukkini, csirkemell, fokhagyma, majoranna, hogy gazdagabb legyen. Mindezekhez pedig valami jóféle barnakenyér, vagy spenótos, roppanósra főzött tészta, és 12 fokra behűtött gyümölcsös nyári bor (az irsai olivért még mindig ajánlom), kerti szőlő, napmeleg barack...

...nem folytatom, inkább együnk.

Először a színek miatt kezdem el "foglalkozni" a csakrával, vagyis néhány mondat erejéig utánakérdeztem. Amikor a szürke, barna és pasztell ruhás fiatalságomban átestem egy csúnya váláson, utána igyekeztem orvos nélkül kikerülni a gödörből, aminek egyik nem tudatos jele a ruháim színesre cserélése volt: kedvencem lett a narancs és a piros, ami azóta (kb 8 év) ciklámenre és lilára szelidült - ezeket a színeket kifejezetten gyűlöltem "előtte". Hát nem érdekes? Én annak találtam, főleg, hogy hozzátartozóim is megjegyezték. Mitől van az, hogy amit addig erőszakosnak, feltűnőnek és hatalmaskodónak tartottam, az egyszercsak megbabonáz, és energiával tölt fel, ha magamra aggatom.

Azóta már kiderült, hogy a piros ágyam és piros lámpáim önigazolást szolgáltak, elveszett jövőm újra megtalálását, a narancs pedig az elhanyagolt nemi életem, testem feléledését. Hogy most a lilát szeretem, az a lelkembe visszatérő béke, a lázongás végét, és a spiritualitás felé fordulást jelzi. A rózsaszín a szívcsakra egyik színe (állítólag), de fél-egy éve fedeztem fel a valódi színét, a zöldet, keverve a közlésvággyal, a kékkel.

Nem kívánok tudományos ismeretterjesztésbe bonyolódni, mert nyilván sok forrás van a világhálón, ahol vizsgázott szakemberek ezer oldalakat átrágva írják le tudományukat (ami még nem is feltétlenül igaz, mert nincs két egyforma leírás), csak egy kis felületes, érdekes alapot írnék, nem is kizárólag azért, hogy aki még nem hallott erről, itt rövid idő alatt pótolhat, hanem, mert engem most már ez is érdekel, és a magam elő- és utóbenyomásaival színezve egyedivé tudom tenni az írást, kiegészíteni olyasmivel, ami az én, egy még külső szemlélő meglátása. A csakra szanszkrit eredetű szó, jelentése kerék, energiaörvény. Az örvényben összemosódik a kint és bent, a külsőt a belső behúzza: szívó hatás keletkezik, amely beszívja az energiát, információt. Bizonyos régi ábrázolásokon ezek orsó alakú, nagyjából vízszintesen elhelyezkedő formák, "kisugárzásuk" van. Az egyenes tartás ezeket is rendezi, ezért ne üljünk túl sokat, illetve ne legyünk görnyedtek, bármenniyre is kényelmes vagy divatos testtartás.

A hét csakra elhelyezkedése alulról fölfelé

Gyökércsakra: gerincoszlop végén, a farokcsontnál. Jelentése: gyökér, támaszték (Muladhara). Piros. Meghatározza azt az energiát, ami az élethez rendelkezésre áll. Felelős a fizikai erőnlétért, tisztulási folyamatokért, munkáért. Az anyagi világba való "leszületés" tartja mozgásban, a földhöz, evilághoz köt minket. Működését befolyásolják a családi és társadalmi „lenyomataink”, testi szükségleteink kielégülése. Csontok, láb, köröm, fogak: ezekre érdemes odafigyelni.
Saját benyomás: nem ez az intim csakra. A hovatartozást, gyökereinkat jelölheti, vágyat a maradandóra, az önkifejezésre. A jövő és a múlt biztonsága. Az erőteljes szín a megerősítést, az "én területem"-et jelképezi.

Szexcsakra vagy keresztcsonti csakra: keresztcsontnál. Jelentése: édes íz, édeset érezni (Svadhishthana). Narancssárga. Vágy, közeledés, szaporodási ösztön.
Olyan emberek vonzanak bennünket, akikben van valami, ami belőlünk hiányzik, és tudattalanul arra vágyunk, hogy a belőlünk hiányzó energiákat társunk élje meg helyettünk. Ha elakad bennünk a kreativitás áramlása, ha nincsenek jó ötleteink, nem tudjuk jól megoldani gondjainkat, akkor legtöbbször a szex- és a torokcsakra is gátolt. A nőknél szorosabb a kapcsolat a szív- és a szexcsakra között, míg a férfiaknál inkább a szex- és a köldökcsakra kapcsolódik össze.
Saját benyomás: a legfeltűnőbb szín, ezért ezzel vonzzunk magunkhoz embereket, vagy éppen taszítunk olyanokat, akiknek nincs erre szükségük. Amikor maszturbál valaki, vajon erősíti ezt a csakrát? Tudom, kicsit profán megközelítés, de ennyi erővel lehet tudományos is. Vagy logikus: nyilván akinek erős ez a területe, annak nincs szüksége pótlékokra. Egyébként szerintem szajnálatos ez az elnevezés.

Köldökcsakra: vagy napfonat csakra: köldök fölött vagy alatt. Jelentése: fénylő drágakő (Manipura). Sárga. Fizikális tudat, tevékeny energia, elfojtott agresszió, intenzív érzések. Az étvágytalanság arra utal, hogy túl kevés energiát használ fel a szervezet. Aggodalom, félelmek, szorongás: fekély. Az ember tudatába kerül érzéseinek, érzelmi kielégületlenségét evéssel pótolja.
Saját benyomás: a hasunk van ott, tehát az evés, életösztön, fennmaradás tartozik ide, és mivel enni jó (a legfontosabb ösztön, ezért az első számú örömforrás), ezért fontos stresszoldó helyünk is a has. Azok a főleg férfiak, akiknek óriási a hasa, de egyébként normál testalkatúak lennének, nem tudom, mivel küzdenek, de ilyen tájon érdemes keresgélni.

Szívcsakra: mellkas közepén, a szív, de leginkább a harmadik mellkasi csigolya magasságában. Jelentése: adás, elfogadás, más források szerint ép, sértetlen, érintetlen (Anahata). Zöld. Egyetemes minőség, amely mindent mindennel összeköt, olyan, mint a szeretet. Az igazi megismerés a szeretetből fakad és a szívből származik. Hangulatunk és hangulatunk kifejezésének fő területe. A görnyedt ülés bezárja a területet, ami eleve zárt a bordák miatt. Olvassunk például hason fekve, könyökölve. Szeretni kell, magunkat is, gyakorolni a megbocsátást.
Saját benyomás: mi van ott? A szív (érzelmek, szeretet), és a tüdő (folyamatos kapcsolat a környezettel, szabadságérzet). Mivel ez a területünk állandóan mozog, dobog valamint tágul-szűkül, ezzel jelezzük, hogy élünk, részt veszünk, szavak nélkül kommunikálunk. "Gondolkodás nélküli", érzelmi döntések, forró fej, itt és most.

Torokcsakra: torok alján, ahol a kulcscsont kezdődik. Jelentése: megtisztulás (Vishuddha). Világoskék. Önfegyelem, kifejezés, beszéd, hallás. Ha fáj, vagy rekedt valaki, azért van, hogy elcsendesítsen, mélyebbre küldje figyelmünket. Az önkifejezés e hiányának eredménye a szabadkozás, mogorvaság, Énekléssel, hangos olvasással erősíthető. A nyak is ide tartozik, rugalmassági, önvédelmi kérdés.
Saját benyomás: direkt közlések, manipulációk. Kétségbeesés, segítségkérés. Kommunikáció, kifejezéseink intellektuális megerősítése. Ha fáj, valamit magunkban tartunk amit nem kellene. Nem muszáj sértegetni, hangoskodni, ha valamit kiadunk, ami bántó lehet. Ebben segít a homlokcsakra.

Homlokcsakra: a harmadik szem energiáját leginkább a szemöldökök között érzékelhetjük. Jelentése: érteni, tudni (Ajna). Sötétkék. A látás ajándéka, harmadik szem. A klasszikus hindu felfogás szerint a lélek székhelye, vezérli a koncentrációt, az intuíciót és a meditatív képességeket. A harmadik szem irányítja a nevetést, egyik legfontosabb feladata, hogy tudjunk nevetni magunkon. Fontos a stressz kezelésében, ami a fejben keletkezik. A felesleges aggodalmaink ingerültté tesznek.
Saját benyomás: az értelem, gondolkodás, logika, meglátások helye és színe. Érzelmeket nem visel, a koncentrációs figyelem, az értelmi irányítás az erőssége. Száraz, kicsit félelmetes terület, hatalmat szimbolizál.

Koronacsakra: koponya közepén, a kutacsoknál, nehéz érzékelni. Jelentése: ezerszeres, ezerszirmú (Sahasrara). Lila. A koronacsakra problémái ritkán okoznak klasszikus betegségtüneteket. Az itt fellépő zavarok inkább pszichózisban és különféle személyiségváltozásokban nyilvánulnak meg. A legmagasabban fejlett tudatot szimbolizálja, az univerzális tudat síkja. Nem félünk felelősséget vállalni a saját életünkért, és megbízunk belső hangunkban, intuíciónkban.
Saját benyomás: bizonyos ábrázolások arasznyival a fej fölé teszik. Ez már nem bennünk helyezkedik el, ezért a "testen kívüli" élménnyel, vagyis a hittel, imával kapcsolatos. Vágyakozás a felettes iránt, segítségkérés a láthatatlanból. Megnyugvás, gyermeki én.

A csakrák tulajdonságait lehet erősíteni a felsorolt színek féktelen használatával, ami nem csak viseletben merülhet ki, hanem a lakás falának, textiljeinek színeiben, vagy egy kellemes munkaterület, ékszerek, ételek(!) alakítása. Csendes, egyszerű jógával is stimulálható (főleg fekvőhelyzetben a területre és a színre összpontosítunk néhány percig), a lényeg, hogy amiből gyengének érezzük magunkat, azzal foglalkozzunk ezután eleget, szó szerint erőltessük. És figyelhetünk az ösztöneinkre is, ahogyan én is tettem, és örömömre vált. Hadd ajánljak egy oldalt, ahol véleményem szerint tisztességesen körülírják a témát (én nem elsősorban innen válogattam, kicsit bulvárosabb, közérthetőbb helyeken néztem szét félmondatokat plagizálva, jelezve, hogy ennél most nem kívánok tovább lépni), ez az infomed.hu, ahol rákerestem a címszóra, a 7 csakráról plusz két hasonló összesített témáról lehet olvasni: Rejtett energiaközpontjaink. Egy tömörebb, ugyancsak megbízható linket is adok, a képek innen származnak: Gyógyulj meg - Csakrák. Maguk a főoldalak is jónak tűnnek.

Figyeljünk egymásra, magunkra, a lélekre, és nem utolsósorban a színekre. Következő bejegyzésem még enynire sem lesz komoly (szabadkozom a felületesség miatt), ugyanis folytatom a köldökcsakra maradéktalan kiszolgálását. Nem pótlékként, hanem extra bónuszként.

Még a csakrák előtt bővíteném az Artemis főzni tanul sorozatot eddigi legjobb (és legbonyolultabb) lecsómmal. Állítólag ezt pedig a ratatouille nevű francia padlizsános l'ecsótól nyúlta bátor fantáziám, de azért nem ugyanaz ám (ezt is később tudtam meg). Padlizsán helyett cukkinit használok hozzá, egyszerűbb és édesebb, mert bár a friss kaja a legjobb, én azért igencsak szeretem a dunsztosüvegbe zárt félkész lecsóalapot is, amiben a 30% előfőtt tv paprikán, sok paradicsomon kívül víz, só és cukor van, tehát megérjük a reggelt. Aki konyhatündérebb nálam (ez költői feltételezés volt, engem a konyha szóval ritkán emlegetnek egy napon), azoknak természetesen javasolt a hasonló magyaros, cukros, ilyen arányú lecsóalap előkészítése. Amikor felfaltam a művemet, sokáig nem akarózott elmosni a serpenyőt, annyira jó az illata.

Cukkinis lecsó

Hozzávalók 2 személyre

- 1 liter üveges magyar (édes) lecsóalap
- 1 közepes cukkini
- 1 jó nagy, friss vöröshagyma
- 2-3 gerezd fokhagyma
- egész bors
- 1 deci étolaj a sütéshez
- fűszerek - ízlés szerint: petrezselyem, oregano, bazsalikom, rómaikömény vagy tárkony
- ha friss az alap, akkor 3 tv paprika, 5 paradicsom, só, cukor is, ha nem, legalább 1 friss paradicsom

A hagymát tetszés szerinti tetraéderekre kockázzuk, de azért ne legyen saslik-méretű, inkább apróbb. Feldobjuk közepes lángon a közepesen forró olajra (teflon). Tegyünk bele 5-10 egész borsot és frissen őrölve is, valamint a fűszerek egy részét, a "pörköléstől" zamatosabb lesz. Ha már üveges a hagyma, vegyük lejjebb a lángot, és adjuk hozzá a 3-5 milliméteres karikákra szeletelt cukkinit, talán pici sót. Mehet egy kis apróra szeletelt fokhagyma is, de vigyázat, a nagy részét hagyjuk az utolsó 10 percre, hogy ne főljön ki az íze. Amikor a cukkini is áttetszővé vált (pár perc), beledobjuk az apróra vágott paradicsomot, majd a lecsóalapot, összekutyuljuk, lefedjük (én nem szoktam teljesen), és 2 percenként megmozgatva lassú tűzön rotyogtatjuk vagy 30 percig. A friss alapút még nem teszteltem 2 nm-es, megkímélt konyhámban, de szerintem mindössze annyi, hogy vékonyra szeletelt paprikát és sok-sok paradicsomot teszek a serpenyőbe, sózom, marék cukor, és tovább rotyolom. Maradék fűszerek, párolt krumpli mellé, vagy fasírthoz, grillkolbászhoz adható, én magában ettem. Ja nem, behűtött, 2008-as Frittman irsaival.

Bonapeti.

Olyasmit akartam címnek írni, hogy "Elhatározás-elmélet", de előbb gyorsan, majd lassan végiggondoltam, és nincs semmiféle elméletem - mint az az itteni bejegyzéseim egészében így van. Benyomás, ösztön, a múlt hibáinak és jutalmainak újra meg újragondolása, "töredezettség-mentesítése", az újévi fogadalmak, kétségbeesett elhatározások vagy a hirtelen, életkörülmény javító döntések előkészületei emberenként változnak. Mire a bejegyzés végére érek, talán kialakul egyfajta minél több mindenre ráhúzható, tömör receptet a hatékonyságra - aki már van olyan szerencsés, hogy tudja, min kell változtatnia és hogyan.

Egyszer egy bölcsességekről szóló könyvből tartott órát az osztályfőnökünk (középiskola, jó 15 éve), amiből egyetlen feladatot jegyeztem meg, és azóta is élek vele, legalábbis szem előtt tartom, és osztogatom. A kérdés úgy szólt, hogy mi az az emberi tulajdonság, amivel magas fokon rendelkezni szeretnél. Elhangzott a tehetség, szorgalom, szeretet, határozottság, kitartás, mi minden. Én az akaraterőt írtam. Ha az maximálisan működik, nincs előttem akadály...

Időutazásként visszagondolhatunk azokra a ritka alkalmakra, amikor a dátum jelentőségét, egy kívánságot ("ha felvesznek, egy évig én főzök" stb) vagy magát a ritkaságot felhasználva így igyekeztünk gyenge jellemünket egy adagnyi játékos "kényszerrel" feljavítani, amitől hosszútávon rossz kedélyünk, lustaságunk, félelmeink jobbra fordulását reméltük. A magam nevében kijelenthetem, hogy néhány hét alatt kifulladtak a fogadalmak. Lehet ez fogyás, készülődés felvételire, napi rendszerességű nem-kötelező pl nyelvtanulás, agressziónk visszafogása, békülés családtagokkal, szenvedélybetegségekről való leszokés, sportolás és a lista végtelen. Emlékszem, az egyik (sokadik) szilveszteren már túl voltam azon, hogy ilyen módon tűzzek ki magam elé célt, inkább gyártottam egy rövid kívánság listát, ha éppen ott hallgatózna egy tündér. Két dolgot szerettem volna a következő naptári évre: egy magánéleti gyökeres változást, és egy hobbi-karrieri sikert. Mindkettő bejött (2005). Azóta kicsit jobban "hiszek" a kívánságok erejében.

A múlt héten alkalmam nyílt egy nyári frissítő héten átélni három gyenge pontom jelentkezését, mely akadályokat sikeresen vettem, rögtön mind a hármat. Határozottan önbizalomnövelő, ez lehet a kulcsszó. Nekikezdtem kocogni, ami bosszantó fájdalommal járt, fél percenként megálltam 5 percekre, dőlt rólam a víz, nem kaptam levegőt. Elhatároztam, hogy idő szűkében (egy túrára készültem a hétvégén, edzett akartam lenni) minden nap elmegyek egy fél órára. Az utolsó napon már majdnem otthon voltam, amikor először megálltam - a meglepetéstől. Hogy nem álltam meg, és nem voltam fáradt. Megvontam a vállamat, és tovább kocogtam hazáig. Nagyon jót tett, a javulás látványos, a jutalom maga. Ezért futok azóta is, mert 15-20 éve folyamatos, lassan romló mozgásszervi problémáim vannak, ami a mozgáshiány számlájára írható. Éppen ezért a futás értéke számomra hosszú távon felbecsülhetetlen.

Hétvégén pedig sikeresen kivédtem egy lealacsonyító társas közeledést, és egy időrabló, egész napos rosszulléttel járó másnaposságot. Mi szerveztük a pénteki és a szombati bankettet is, és pénteken beleszaladtam abba a gyengeségembe, hogy ha jóbarátok kínálják (ráadásul saját főzésű, eperfahordós pálinkát), nem tudok ellenállni a folyamatos alkoholizálásnak - és másnap jön a kizsigerelő rosszullét, émelygés, fejfájás, koncentrációhiány, rosszkedv, étvágytalanság, félrevonulás egészen estig. Nem először, nem utoljára...? A szombati buli előtt elhatároztam, hogy a vasárnapi programokban, vetélkedőkben szeretnék maximálisan részt venni, ezért szükség lesz a szöveteim víztartalmának megtartására. Sikerült, a welcome drink után tartottam másfél óra szünetet - úgy, hogy melengettem a kezemben egy pohár bort. Ittam is meg nem is. A bor lassan elfogyott, ittam 2 pohár vizet, szereztem még egy kis bort, és másnap tiszta fejjel közöltem szobatársammal: "na, ma is tanultam valamit". Mert a pityóka a jó társasági estéknek hagyományos része, de az enyhe, kellemes állapotot nem szükséges fokozni.

A tolakodó embertársamról pedig röviden csak annyit, hogy bár órákig fűzött, és fejlettebb a beszélőkéje, mint az enyém, tapasztalata is jóval több van, és remekül elbeszéltünk egymás mellett (amikor pl megkértem, hogy ne ölelgessen, mert én nem olyan vagyok, és tudtommal nem jöttünk össze, nem értette, mi a problémám), egy szó, mint száz, másnap reggelre - hála a tiszta fejnek - egyértelművé vált, hogy csak meg akart kapni, bár én folyamatosan kommunikáltam felé, hogy nem zárkózom el semmi elől, de én nem ebből az irányból működöm. Ja, és nem is ma születtem bárányként. Mondhatni, eddig kivétel nélkül mindig beleszaladtam ebbe a nőket nem sokra becsülő "ismerkedési formába", amik után sikertelenül igyekeztem kiverni a fejemből, hogy most még nagyobb "ribanc" lettem. Mert magamnak köszönhetem a naivitásomat, illetve azt, hogy a kis jóért többnyire bevállalom az esetleges nagyon rosszat. De most magamnak tettem magamért (amit végül nem tettem). Másnap a szemébe tudtam nézni, és hazafelé csak a szép emlékek foglalkoztattak.

Mindezek ellenére eljátszottam a gondolattal, mintegy főpróbaképpen, hogy mi lenne ha. Ha belemennék sok év után egy talán végleges kapcsolatba. Átéltem a nyitottságot, amit a sok bántó eset után fojtottam el, nehogy újra (és újra) megsérüljek. Elhatározásom lényege pedig, hogy ne kelljen magam "megerőszakolni", vagyis semmi olyanba belehajtani, amitől kifejezetten ódzkodom, csak azért, mert rá kaarnak beszélni, vagy hogy feloldjam hosszú magányomat, és belevágjak egy esetleges, de mindenképpen bizonytalan kimenetelű kapcsolatba. Vagyis nem adom alább a saját tempómat, a testem dícséretével nem lehet nálam eredményt elérni. A szex előtérbe helyezése komolytalanná teszi a próbálkozókat, engem pedig egyre lejjebb helyez, elbizonytalanít, ítélőképességemet összezavarja. Amennyiben belemegyek. Mindezt sikerült egy józan (körültekintő, udvarias stb) döntéssel megelőznöm, és egy hozzám illőbb jövőbeli esélyt előkészítenem.

Nem tudom, hogy sikerült erre a pár napra ilyen hatásfokkal összezsúfolni ezt a 3 testi-lelki-önértékelési elhatározást, de akár még szimbólum értéke is lehet, hiszen a Persephone-knak ez (is) ad erőt... (kettővel ezelőtti bejegyzésem) Bár a blog indítása óta hullámoztam már, de korántsem annyira, hogy féljek, esetleg a jó közérzet ideiglenes volt csak. Ezzel a pár nappal sikerült megerősödnöm, felnőttebbnek, asszertívabbnak érzem magam, képesnek mások fölé kerekedni, józanabbul ítélni. Most már nem csak hit, hanem tény, hogy elindultam fölfelé.

Legközelebb a csakrákról alkotott, egyáltalán nem tudományos, csak benyomás-értékű morfondírozásommal folytatom a világról alkotott képsort. Addigis minden olvasómnak kedélyes nappalokat és nyugodt éjszakákat kívánok.

Még évekkel ezelőtt pár napot volt alkalmam egy elismert, komoly teaboltban dolgozni. Rám ragadt néhány információ, leírom (utánajárás és a teljesség igénye nélkül, néhol pontatlan lehet), hogy jobban elhelyezhessük a fogalmakat, és visszataláljunk az igazán jó, eredeti "receptekhez" - én minden nap, télen-nyáron iszom teát, tudom, miről írok.

Mindnyájan tudjuk, hogy a tea egy növény, a leveleit szüretelik le, és ebből fől a finom és egészséges ital. Többezer éve fogyasztják őshazájában, Kínában, ahol a zöld tea a legnépszerűbb, egyben a legfinomabb a világon, a feketének különös, füstös íze van, mert egy bizonyos fenyő parázsán fermentálják (rothasztják, érlelik), a legerősebb a Lap Sang Souchong. Ma India a teatermelés hazája, de csak azért, mert az angolok meghonosították, hatalmas területeket ültettek be teával - úgy 200 éve, előtte nem ismerték arrafelé. Kínában számtalan, indiában 3 féle tea ismeretes, ezek mind erős, fekete teák. Az erőt a levelek összevagdosásánál lehet szabályozni, mert amint ez megtörténik, a friss levélben levő nedvesség kifolyik, és erjedni kezd. A kínai zöld teafajták közül kiemelem a Gunpowder-t, ezt pici, sörétre emlékeztető darabokra sodorják, mely a forró vízben kibomlik.

A legapróbbra vágott, az Assam vidékéről (Észak-Kelet) származó a legerősebb - egyben a kedvencem. Ezenkívül délebbre található Darjeeling fennsíkja, ez a fajta már édesebb, gyümölcsösebb ízű. A Sri Lankai, mely régen az angolok felfogásában Indiához tartozott, és Ceylon néven futott, kesernyés. Azok a teák egyébként, melyek L*pt*n és P*ckw*ck márkanével találunk a boltok polcán, nem ezért aprók, hanem, mert a jó minőségű fű bedobozolásából visszamaradt "hulladékból" csomagolják (és holland, nem angol). Ennél már jobb válsztás a Tw*n*ngs, mely tényleg angol, és érezhetően több benne az erő.

Az indiaiak legnépszerűbb teája, emylet sokan kávé helyett isznak, a Masala Chai (मसाला चाय, vagy angolosan Masala T, "fűszeres tea") ma sem hasonlít arra, amit megszoktunk, mert minden esetben nagyon édesen isszák, és víz helyett tejjel, vagy tejes vízzel forralják fel, főszerekkel főzik (fahéj, fekete kardamom, szegfűszeg, bors stb), és poharanként egy evőkanál cukrot kevernek bele. A tejes tea szintén az angolok műve, a papírvékony, drága kínai porcelánt óvták, nehogy megrepedjen a forró teától, ezért egy kis hideg tejet öntöttek először a csésze aljára, majd jöhetett a tea - így, és nem utólag.

 

 

 

 

 

 

 

Japánnak kevesebb, de annál emlékezetesebb teája ismert: a Sencha és Bancha "általános" zöld teaként található meg nálunk, de az igazi nemzeti termék a finom porrá őrőlt élénkzöld variáció, amiből sűrű "leves" lesz a 3 órás teaszertartás alatt. Régen a Kínával határos országokba, és onnan a cári oroszországba is eljutott a csáj, a kínai elnevezéssel együtt. Mongóliában zsíros jakvajjal és sóval isszák, az oroszok szamovárban melegítették folyamatosan a vizet, amibe teasűrítményt tettek.

Van tehát zöld tea, fekete tea, de van ám sárga, és fehér is. A fehér (pl Pai Mu Tan) a leggyengébb, ezt szinte nem is fermentálják, friss zsömlére, kakaóra emlékeztető aromája van, nem lobogó vízben áztatjuk, és mindössze 2 percig, ugyanígy gyengébb, de híres fajta az Oolong, a sárga tea. A zöld a következő lépcsőfok - mosószert nem látott kannában főlhet, a hegyi patakok vizéből. Van piros "tea" is, a Rooibush, de ez már más növény: egy afrikai bokor tüséiből készül, édeskés, és nem élénkítő hatású. Amerikának is van híres forró itala, a Mate, ez brazil, nem az íze miatt, inkább a rendkívüli élénkítő hatása miatt isszák. Nem tea még a gyümölcstea, ami hibiszkusz alapú ital, különbözü gyümölcsökkel testesítve, ízesítve: alma, narancs, áfonya, ribizli, csipkehús. A különlegesebb aromákat mesterségesen kapják.

A gyümölcs, és egyéb ízű tea szerintem a műfaj gyalázata, amikor karamell, menta, irish cream, őszibarack és még ki tudja, milyen aroma dobja fel a nem túl jó minőségű fekete teafiltereket (jobb esetben szálas teát). Kávézókban, amikor kifejezetten gyümölcsteát kérek, összekeverik ezzel, pedig rajta van az összetétel: tealevél. Bár a történethez tartozik, hogy a már fogalommá vált, nagyon finom Earl Grey is ilyesmi, már régen megszületett, enyhe citrusos jellegét a bergamott adja. A gyógytea sem tea, bár ezt már nagyon megszoktuk, "forrázatnak" is ismert, főleg, mert a régi orvostudomány még nem ismerte a kínai cserjét.

Teáskannánkat csak vízforralásra használjuk, ne mossuk vegyszerrel, nem baj, ha vízköves, és igyekezzünk kerülni a mikrohullámú készüléket. Teatojásban érdemes forrázni, ha nincs a kannának saját szűrője, de a textil is jó, bár hamar elszíneződik, átveszi az ízeket. A teákat fémdobozban tartsuk, a saját papírcsoagolása, vagy egy műanyag, netán üvegedény nem alkalmas, meglepődnénk, milyen hamar elmegy az aromája (amennyiben nem mesterséges). Ízesíteni nem kell a teákat. Ha már hozzászoktunk az édes ízhez, csak a fekete főzetet "módosítsuk", tegyünk bele nádcukrot, az finomabb, és jobb, mint a répa. A mézet csak félig kihűlt teába tegyük, és jól gondoljuk meg, mihez megy az aromája. A citromot felejtsük el...! Az már tea aromájú limonádé, pancsolás. A boltokban található jeges költeményeket sem ajánlom, savasító, tele adalékkal, eszi a fogzománcot... inkább főzzük meg magunknak otthon, majd tegyük a hűtőbe, és adagolhatjuk egy kisüvegben a táskánkba.

Egy immunerősítő, lúgosító gyógyteakeverékkel zárom az összefoglalót, melyet a két fenti, saját fotómmal illusztrálok. Patikákban, bioboltokban kapható szálas, papírzacskós gyógynövény, innen szerezzünk be a következőket: körömvirág, kamilla, diófalevél, cickafarkfű és kakukkfű. Ezekből 1-1 rész arányban keverjük össze egy nagyobb adagot, tegyük fémdobozba. Innen már csak egy-két teáskanálnyival kell kiszedegetni napi háromszor, étkezések között egy csészébe, és leforrázni, majd legfeljebb fahéjjal ízesíteni, itt tényleg mellőzzük a cukrot. Az édesítőszert meg teljes mértékben irtsuk ki az életünkből.

Erőt, egészséget, finom teát.

Én és a politika

Címkék: politika népesség rassz

2009.07.06. 14:31

Blogom nem politikai, nem is lesz az, de két gondolatomat megosztanám, ami ebbe a kategóriába tartozhat, és talán összefügg egy magával megbékélt ember feljődésével. Az EU Parlamenti szavazások eredményét követően megszaporodtak, és azóta is virágzanak azok a megjegyzések (levelek, kommentek, topikok stb), amik szerint "a többség", meg "a magyarok" ezt meg azt akar.

Ez hibás megfigyelés, mert a többséget én képviselem, azon 63 százaléknyi (csaknem 5 millió) szavazóképes magammal, akik nem mentek el szavazni. Mert ez is egy vélemény, éltem a demokratikus jogommal. Ideológiailag sehova sem tartozom (kiégtem, nagyjából 2000 óta), gazdaságilag pedig olvasható egy hozzáállás a 2. posztomban. Ennél jobban nem akarok, és nem is fogok "beleszólni".

A másik észrevételem, ami néha mosolyra késztet, amikor különböző nyilatkozatokat hallok, az a fehérek aránya a világban. A világon élő 7 milliárdnyi emberből a legjobb indulattal is csak másfél milliárd "fehér", a többi kreol, indián, néger, félvér, mongoloid (sárga), abo, arab, cigány, indiai - ez utóbbi három akár lehetne is fehér, mert nem külön nagyrassz, de nem az, hála a fehéreknek (meg saját maguknak), akik még akkor is képesek megkülönböztetni, amikor az nem egyértelmű, és nem fontos.

Ez pedig már szorosan tartozhat az előző posztomhoz is. Megyek napozni, hogy ne legyek annyira fehér.

Doki1 azon diagnózisát, miszerint engem nem lehet kimozdítani, és emiatt sem feltárni, sem kezelni, Doki2 és Doki3 1-1 határozott kijelentéssel (és persze plusz 15-20 évnyi tapasztalattal) átarta: "a hibáinkból sokat tanulunk, azért követjük el őket". Nos, erről az oldalról nézve, bár már lemondtam róla, de biztosan lesz családom, mert ennyi leckét nem adnak fel hiába odaföntről:)

Ez már hit. Hinni egy olyan, felső irányítóban szoktak a világ talán ezerszámra kialakult vallásai, akikkel a kapcsolatot imával, meditációval, szertartásokkal tartják. Mindenhol van ennek az időtlen, hatalmas, befolyásoló lénynek neve és fő földi helytartója. Ez mind az emberrel egyidős. Az emberek mindig félnek valamitől (leginkább a jövőtől), segítséget nyújt a túlélésben, ha van valaki, akiben bízunk. Ha senki sincs, akkor is legyen. Amikor a gyerek rosszalkodik, anyu mérges, és büntet. Amikor a kölyök jó, anyu jutalmaz, csodás dolgokat ad és intéz el. Valahogy így alakulhatott ki a hit.

Miért hisz az egyik ember, és a másik nem? MRI vizsgálatok kimutatták, hogy az agy egy bizonyos elülső területe aktívabb a vallásos embereknél, sőt, ima közben különösen. Ezek az emberek nagyon segítőkészek, a szeretet valósággal árad belőlük, életüket a szegényeknek és a betegeknek szentelik. Egy indiai filozófus, Osho volt bátor kijelenteni, hogy ennek ellenére sosem volt olyan sok szegény, mint ma, ezért ő a gazdagokat várja, mondván, ha valaki már mindazt megélte, felismerte, milyen anyagias, és lemond róla, "kész" az elmélyülésre. Sajnálatos módon vallásosságot a skizofréniával is összefüggésbe hozták, apácák és szerzetesek között előforduló nagyobb száma, és az említett agyterület miatt. Aki hangokat hall... van nekem is egy ismerősöm, volt, hogy napokig nálam lakott. Elküldték a rendből, annyira súlyos lett a helyzete. Gyógyszereket szed, nekem is nagy komolyan mesélt vízióiról.

A hit lényege a szeretet, Jézus jól mondta. És persze minden más vallás ezt tanítja eredetileg, még az iszlám is, kulturálisan különböznek csak. A szeretet pedig nem más, mint az elfogadás, elfogadlak olyannak, amilyen vagy, sőt, mindezt tiszteletben tartom (ez már csak a ráadás). Az elfogadás pedig nem más, mint hogy a muszlim elfogadja a zsidót, a hindu a buddhistát, a keresztény az ateistát stb. Akkor miért - minek a nevében - esnek egymásnak? Kultúra, társadalom. Történelem. Az öt világvallás idősorrendben: judaizmus kb 6000 éves, hinduizmus 5000, ebből kialakuló buddhizmus 2500, judaizmusból kialakuló kereszténység 200, ebből a kettőből kialakuló iszlám pedig 1300. Ezek közül kettő térítő, a két legfiatalabb. Ezeknek a vezetői, Jézus és Mohamed hagyta meg híveinek, hogy terjesszék a mondanivalójukat.

Ez az évszázadok során tömegmészárlások árán sikerült. Mára már egyetértenek a vezetőik abban, hogy jobb a kölcsönös elfogadás, még a szent könyvekkel is alá tudják támasztani (máskülönben kötélhúzás lenne az utolsó vérig). Ezzel szemben zsidónak vagy hindunak születni kell. A hinduizmus azon kívül, hogy Buddha herceg megalapítota a szabadon felvehető filozofikus, meditatív vallását, tett még egy "beutat" egy reformágazattal, ami kb a 13. században alakult: a Krishna tudat. Ez szerves része a hinduizmusnak, talán a reformációhoz hasonlítható, lényege pedig a teremtés, vagyis "keletkezhetnek" hívei.

Az utcán néha megállítanak Jehova tanúi, vagy egyéb keresztény szervezetek, akik a koldusokéhoz hasonló zaklatással és kitartással vetik rá magukat a gyalogosra. Én ilyenkor finoman hárítok, ha valakire vánom kell, mosolyogva válaszolgatok a kérdésekre. Szívesen (és békésen) vitatkozom saját vallásukról. Arra a kérdésükre, hogy mi a Biblia, azzal válaszolok, egy nagyon jó könyv. Csendes tiltakozással azellen, hogy a Biblia első kiadásából már kihagytak pár filozofikus könyvet (Mária, Júdás), és csak az ábrázólókat (Máté, Márk, Lukács, János) hagyták benne, hogy a tanulatlan, írástudatlan nép könnyen megértse a lényeget: Jézus életét és mondanivalóját.

Vagyis a Biblia - számomra - nem hiteles, de ennek ellenére jó, sőt, további kérdésekre őszintén válaszolok, hogy van itthon, és 20 éve olvasgatom. További kérdésekre, hogy mi Isten neve, azt mondom, attól függ, melyik vallás szerint. Ekkor már sietősre fogják, hiszen ez a "rossz válasz" - vallás csak egy van, a keresztény. Sőt, a római katolikus ember megy egyenesen a mennybe, az evangélikusnak (reformátusnak, baptistának stb) már tisztulnia kell... Ez az, amivel én mindig hadban lszek. A hinduizmus szerint, amit tévesen bálványimádónak tartanak (pedig nekik is csak egy istenük van: Brahma), minden vallás lehet üdvözítő. Hát nem ez a szeretet? Mindezzel egy vallást sem szeretnék a többi alá vagy fölé helyezni, mindnek van véres, igazságtalan története, értelmezhetetlen, ellentmonsásos hittételei, de éppen ezért hangsúlyozom, hogy elfogadásukkal többet teszünk, mint az örökös harccal.

Én ezért sem vagyok vallásos - nem lehetek, mert nem tartom be a hittételeket. Ha csak egyet is kihagyok, már nem lehetek az. És több embert szerethetek, mint eddig képzeltem. Ha valaki megkérdezi, kit (mit) követek, azt mondom, Jézust. Egyrészt kultúrám és szüleim iránti tiszteletből (kereszteltek, konfirmáltattak), másrészt a mondanivalója miatt, amit követek: "szeresd felebarátodat". A mondat úgy folytatódik, "mint magadat", de ez már szükségtelen. A szeretet gyakorlásához egy ember nem elég.

Ámen:)